Ismerjük Jézust?

Péntek reggel fél hétkor jómagam végeztem a szentmisét. Az evangélium megérintett, amikor azt olvastam, hogy Jézus így szólt  a sokasághoz: „Ha látjátok, hogy  nyugaton felhő támad, mindjárt mondjátok: „Eső jön!”,  és úgy is történik... Az ég és föld  jeleiből  tudtok  következtetni;  a mai  idők  jeleit  miért  nem ismeritek fel? Miért nem ítélitek meg magatok, hogy mi az igazság?” (Lk 12,54-59) Jézus azt a csőlátást kifogásolja kortársainál, hogy tanítása és csodatettei révén miért nem ismerik fel az Atya küldöttét. A jelekből valamennyire olvasni mi is tudunk, sőt előrevetítjük a dolgokat, mai kifejezéssel élve prognosztizálunk. A jelekből valóban tudunk olvasni, mert minden emberben van  valamiféle természetes bölcsesség,  ami a jóra, a békességre, az együttélésre és munkálkodásra ösztönöz. Ehhez  jön  még  az   évek tapasztalata, amelynek  segítségével sok  mindent előre  láthatunk, mégpedig nem  csupán az  időjárás  terén. Bárcsak  ez az  emberrel született bölcsesség és az  évek alatt megszerzett  tapasztalat arra is  vonatkozna, hogy minden  ember  felismerje  Krisztus keresztjének  jelét  és  az  Eucharisztia  valóságát, amelyek  Isten  jelenlétéről tanúskodnak. Az  értelmes  ember  számára,  aki  nyitott  Isten  üdvözítő szándékának befogadására, elegendőek  ezek a  jelek. A mai  időkben is  és minden korban ezek a jelek mutatják  számunkra azt, hogy Isten nem  hagyja magára az embert, hanem lehet őt keresni, s meg is lehet találni. Csütörtök este hitvalló előadást tartott Eperjes Károly színművész, a magyar kultúra és a katolikus egyház világi apostola. A 20. század magyar költőit megszólaltatva a maga hitvallását is elmondta. Mindezt a színházban. 

Péntek reggel a Szent Kereszt templomban, amikor áldoztattam, az áldozók sorában ismertem fel. Addig valahogy elsiklott tekintetem, nem vettem észre. Mint az emmauszi tanitványokkal, akik csak a kenyértöréskor ismerték fel Jézust, valami hasonló történt. A szentáldozáskor így ismertem fel a színművészt. Arra gondoltam, hogy Isten prófétái ma is közöttünk vannak, akik mint egykor Jeremiás beszélnek a pusztulásról, a fogságba hurcolásról. Hirdetik, hogy a csapások bűneink következményei, másképpen szólva Isten bűntetése bűneink miatt. Megtérésre hívnak, miközben megcsillantják a reményt, hogy vigasztaljanak (Jer 31,7-9). A nép Isten tetteiből kiolvasta Isten mindenhatóságát, leereszkedését, hűségét és irgalmát. Látták, hogy Isten beváltja ígéreteit, megtartja a szövetséget… Az ember csak Isten tetteiből ismerheti meg, hogy milyen akar lenni számunkra. Márk leírja Jézus utolsó gyógyítását. Az igazi világosság, amely minden embert megvilágít, a világba jött. Most Jeruzsálem felé tart, ahol  nem ismerték föl (Mk 10,46-52). A vak koldus, aki nem látott csak hallott Jézus működéséről, felismerte benne „Dávid fiát”, a Messiást. Bartimeus látóvá lett, sőt követte Jézust életének alakításában is. A nép vezetői azonban lelki vakok maradnak, holott a sötétség órájában felragyogtatta végérvényesen világosság-mivoltát. Élő hittel kövessük Jézust világunk alakításában (Zsid 5,1-6), hogy megláthassuk egykor dicsőségében.

„Üdvözítőnk, Jézus Krisztus győzött a halálon és felragyogtatta az örök életet.” 2Tim 1,10.

Darvas-Kozma József