2016. 10. 18.

2017 - Szent László Év


Szent László és az életszentség 
 László király emlékezete c. kötet 1977-ben jelent meg a Magyar Helikon gondozásában, amelyet Katona Tamás szerkesztett. A bevezető tanulmányt Györffy György protestáns történész írta, aki tanulmánya második mondatában, mindenfajta tudományos elemzés nélkül, csupán egyszerű tagadó állítást tesz: Hogy miért szent, arra még az olvasott ember sem tud válaszolni. Most, hogy 900 évvel trónralépése után emlékezünk rá, megkíséreljük bemutatni életútját, politikai szerepét, s azt, hogy milyennek látta őt a kortárs és az utókor.”[1]          
Hogy miért szent? - éppen ezért kell tisztázni a szent fogalmát.

I.
A Szentírás háromszor szentnek hirdeti Istent, egyedül Szent-nek Krisztust; megünnepeljük a szenteket. A szentség összetett valóság, amely Isten misztériumát érinti, de ugyanakkor kapcsolatban van a kultusszal és az erkölccsel. Isten szentsége megközelíthetetlen az ember számára. Hogy ezt az ember mégis felismerje, Isten szentnek mutatkozik,  kinyilatkoztatva „dicsőségét”. Az isteni szentség magában foglalja mindazt a gazdagságot, életet, hatalmat és jóságot, amelynek Isten a birtokosa. Ez a szentség magát Istent, a Szentet határozza meg.
a)   Az ember csak úgy részesülhet Isten szentségében, hogy Isten megszentel, közli saját szentségét. (Helyek, személyek, tárgyak, idők, szertartások, amelyeknek tilos a profán használata.) Mindezek a dolgok szentek, de különböző mértékben, Istennel való kapcsolatuk arányában.
b)   A „szent néppé” válás alapja Isten kiválasztása, elkülönítése a többi nemzettől, hogy Isten birtoka legyen. Isten szabad választására, amely népét a megszentelődésre hívja, Izraelnek saját megszentelődése által kell választ adnia. Meg kell tisztítania szívét, és a szent könyvekben előírt igazságosságra, engedelmességre és szeretetre kell törekednie családi, társadalmi, gazdasági, valamint rituális előírások megszabta valódi életszentségként (Iz 1,4-20; MTörv 6,4-9; Lev 19,2; 20,26).
c)   Az Ószövetség csak kivételes esetekben alkalmazta a qadosh – szent szót, és a végső idők választottjaira tartotta fenn.

II.
Az Újszövetségben Krisztus szentsége bensőséges kapcsolatban van istenfiúságával és Isten Lelkének benne való jelenlétével. Az ószövetség kultuszával és áldozataival ellentétben, amelyek a zsidókat csak külsőleg tisztították meg (Zsid 9,11-14; 10,10), Krisztus áldozata által „a kegyelem és igazság lett osztályrészünk” (Jn 1,17), sőt „igazságban szenteli” meg a hívőket (Jn 17,19), valóban közli azokkal a szentséget. A keresztények a hit és a keresztség által valóságosan részt vesznek a feltámadt Krisztus életében (1Kor 1,30; Ef 5,26).
a)   Az Újszövetségben tág értelemben a „szent” az összes hívőt, a keresztényeket jelöli. A keresztényeknek – akik az igazi szent nemzetet, királyi papságot képezik, a szent templomot alkotják (1Pt 2,9; Ef 2,21) –, az igazi kultuszt kell megadniok Istennek, felajánlva magukat Krisztussal szent áldozatként: „adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok (Róm 12,1; 15,16; Fil 2,17).
A keresztények szentsége, amely a kiválasztásból ered (Róm 1,7; 1Kor 1,2), azt követeli, hogy szakítsunk a bűnnel és a pogány erkölcsökkel (1Tessz 4,3): „Istennek tetsző módon, szentül és őszintén, nem  evilági értelemben bölcsen, hanem Isten kegyelmében élünk a világban” (2Kor 1,12; vö. 1Kor 6,9kk; Ef 4,30-5,1; Tit 3,4-7; Róm 6,19).
A szent életnek a követelménye az alapja az egész keresztény aszketikus hagyománynak; nem külső törvényen alapszik, hanem azt a tényt fejezi ki, hogy a kereszténynek, akit »Krisztus magával ragadott«, «részt kell vennie szenvedéseiben és halálában, hogy ezáltal eljusson a feltámadásra is.« (Fil 3,10-14).[2]
b)   A magyarság küldetése és feladata. Ranzani Péter püspök, humanista elbeszélése szerint, Géza fejedelem tisztán látta, hogy az addigi életforma nem követhető. A törzsek kalandozásai csak a felmorzsolódáshoz vezetnek. Épp ezért változtatni szeretne a viszonyokon. Ekkor Géza fejedelemnek Isten egy álmot küldött vigaszul: Egy éjjel álmában, csodás fényben ragyogó, gyönyörű asszonyt látott, akit sok előkelő szűz követett. Ő ezekkel a szavakkal szólt hozzá: Nyugodjál meg Géza, én Mária vagyok, az az érintetlen Szűz, akiről a keresztény emberek elmondták neked … Mennyei fény világosít meg, ez elűzi lelked minden homályát. Megismered Istent, aki téged alkotott. És most tudd meg, ami rejtve van előtted: fiút szül neked a feleséged, ő királyi rangban uralkodik a magyarokon, és az igaz Istennek kiváló tisztelője less … Én pedig megígérem neked, hogy érdemeiért, amelyeket Fiam előtt szerez, a te országodnak védője és különleges patrónája leszek.
Géza álmából felócsudva, hihetetlen örömre és vidámságra hangolódik, és lelkében elhatározza, hogy minden részletében el akarja nyerni, amit a Boldogságos Szűz álmában előadott.”[3] István szüleitől hallotta az álmot, és élete folyamán a Szűz Mária kegyelméből állított királynak tartotta magát. Az országfelajánlás, a királyságnak, az alattvalóknak Mária gyámsága alá helyezése nemcsak a haldokló király utolsó tette volt, hanem egész uralkodói életműve volt a Mária országa eszme.[4] Utolsó hálaadó imájában István ezekkel a szavakkal fordul Istenanyához: „Égi királynő, én királynőm, így tisztelték meg katonáid azt, akit királynak állítottál.”[5] 1038. Nagyboldogasszony vigíliáján elsőként a világon, koronáját, népét, országát és lelkét a Boldogságos Szűz Máriának ajánlotta. Őrá bízta, akinek szívébe és karjára mennyei Atyánk az ő egyszülött fiát, Jézust adta. István király végrendeletével Szűz Mária gyermekei és országa lettünk.  
Ezzel népünk a történelemben új küldetést és feladatot kapott. Magyarország pedig megmaradt ezer éven át Szűz Mária palástja alatt, ahová első Szentkirályunk ajánlott. Népünk királyainkkal az élen, ezt a felajánlást szent örökségként származtatták nemzedékről nemzedékre.
c)   Szoros értelemben szentek azok, akiket az Egyház hivatalosan szentté avatott és a liturgiában, ünnepnapjukon megemlékezik róluk. A szentek Isten kiválasztása és kegyelme révén a szentség ajándékát elfogadták és hősies fokon valósították meg. Ők a keresztény élet példaképei, akiket tisztelni kell és segítségül hívni lehet. A tisztelet elsősorban nem nekik szól, hanem a bennük működő győztes kegyelemnek, így a szentek tisztelete Isten tiszteletének egy formája.[6]
                                                                       
III.
Történelmileg kimutatható, hogy Keleten már a 2., Nyugaton a 3. században megülték a vértanúk emlékezetét, és sírjuk közelében jöttek össze az Eucharisztia ünneplésére. Később templomokat is emeltek sírjuk fölé. A boldog és a szent jelző azonban csak az 5. század óta használatos. Azelőtt a sírföliratokon inkább csak a tiszteletet fejezték ki ezekkel a jelzőkkel.[7] Eleinte a szent vértanúk tisztelete a nép körében alakult ki.
A 3. század vége felé a vértanúk mellett a hitvallók kultusza is jelentkezett. Sőt a mindennapok vértanúsága, vagyis a keresztény aszkézis (fehér vértanúság) hősies gyakorlása a tényleges vértanúsághoz hasonlóan feljogosított az égi koronára, következésképpen a nyilvános tiszteletre. Ezzel az életszentség fogalma kibővült.
A nagy egyházatyákat szentként kezdték tisztelni, mert az eretnekek tévtanitása elleni harcban vállalták az üldöztetést, és mindvégig hűségesek maradtak az igaz hithez. Az aszkézis természetes formáját mind vállalták.
A munka kitartó végzése, a kötelesség állhatatos teljesítése szintén történhetett hősies fokon. Ennek felismerése elvezetett ahhoz, hogy nyilvános tiszteletben részesüljenek, akik az állapotbeli kötelességek teljesítésével érdemelték ki kortársaik és a következő nemzedékek tiszteletét.[8]
A 6. századtól kezdve a megyéspüspökök hatáskörébe tartozott a boldoggá vagy szentté avatás, amit a névjegyzékbe vagyis a kánonba való fölvétel követett.
A 10. század végétől a szentté avatáshoz már a Szentszék engedélye kellett.
A szentté avatás tévedhetetlen pápai kijelentés, mellyel a pápa  a szentté avatás szertartásában ünnepélyesen kihirdeti valakiről, hogy a mennyországban a megdicsőültek között van, és tiszteletét az egész Egyház számára előírja.
1170-ben III.Sándor pápa szabályozta a szentté avatást, és a szentté avatás jogát a pápának tartotta fenn.[9]
Szent István királyunk által elvetett evangéliumi mag nehezen tudott kikelni és megerősödni. Az erőszakos trónvillongások, a német uralkodók fegyveres beavatkozása az ország belügyeibe, valamint a pogány lázadások akadályozták a hit megszilárdulását, és az erkölcsök meglazulásához vezettek.
A vallási élet megreformálása, a társadalmi rend megszilárdulása és az ország politikai szervezetének továbbfejlesztése jelentős mértékben Szent László érdeme. A nemzeti hagyomány és irodalom Szent Lászlót számos erénye miatt a keresztény lovagkirály mintaképének és kegyes uralkodójának tartja. Hősies erényei miatt az egyház III. Béla uralkodása idején 1192-ben a szentek sorába iktatta.[10] Életéről egy királygesta már a XI. század végén részletesen beszámolt. Ennek felhasználásával készült el a kanonizáció előestéjén vagy nem sokkal utána a László-legenda.[11]

IV.
Miért szent László király? – erre a kérdésre az Árpád-ház azon királya ad választ, akinek lánytestvérét, Erzsébetet már szentté avatta az egyház, majd négy lányát a szentek és boldogok közé iktatta az egyház. Ő IV. Béla király, aki 1239. január 13-án IX. Gergely pápának a következőket írta: „Mivel a Teremtőnknek adományából és kegyelméből vagyunk, amik vagyunk, felajánljuk magunkat élő áldozatul a keresztény hit megvallásának és a római Egyház tisztességének növeléséért.
Végezetül elmondhatjuk, hogy az Egyház és az Árpád-házi királyok hite, hogy az Istennek járó igazi kultusz az, ha magunkat élő, szent, Istennek tetsző áldozatul” adjuk  (Róm 12,1). Ezt tette László király is, akinek szentségéről egyrészt a kortársai és az egyház tanúskodik, másrészt a krónikák, évkönyvek, liturgikus szövegek egész sora értékes forrásként szolgálnak életének, szentségének hitelességéről.

Csíkszereda, 2016. október 1.   
Darvas-Kozma József 
Elhangzott az őszi papi rekollekción (2016. okt. 3 és 6 között Kézdivásárhelyt, Brassóban, Csíksomlyón és Székelyudvarhelyen).

[1] Györffy György, László király emlékezete, Magyar Helikon, Budapest 1977, 7.
[2] Vö. Xavier Léon-Dufour, Biblikus Teológiai Szótár, Róma 1974, 1184-1191.
[3] Kovács L. Bánk, Magyarok Nagyasszonya, Budapest 2000, 14-15.
[4] Dümmerth Dezső, Az Árpádok és a magyar szent-kultusz kialakulása, Budapest 1989, 102.
[5] Érszegi G.–Csóka J. G.–Kurcz Á.–Szabó F. (Szerk.), Árpád-kori legendák és intelmek, Budapest 1983, 43.
[6] Vö. Ruzsiczky Éva, Szentek, in: Magyar Katolikus Lexikon XII., (A továbbiakban MKL), Szent István Társulat, Budapest 2007, 937–938.
[7] Vö. Diós István, Szentek tisztelete, in: MKL XII., 942–943.
[8] Vö. Török József, A magyar föld szentjei, Kecskemét 1997, 10–11.
[9] Vö. Diós István, Szentté avatás, in: MKL XIII., Budapest 2008, 130–131.
[10] Vö. Szántó Konrád, A katolikus egyház története I., Budapest 1983, 393–394.
[11] Vö. Mezey László, Deákság és Európa, Irodalmi műveltségünk alapvetésének vázlata, Budapest 1979, 140.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése