Sanda Trianon

Ahogyan Jézusé, Nagy-Magyarország kereszthalálának napja – 1920. június 4. – is péntekre esett. „Tíz óra után egy-két perccel megérkezett a végső megerősítés […] – tudósított a megcsonkított hazából a szemtanú-krónikás Padányi Viktor –, megkondultak a templomi harangok, először Budapesten, majd […] minden városban és faluban, a lesújtott országon végig. Két órán át, egészen délig, egyfolytában zúgtak, mintha azt mondanák: a magyarok temetik múltjukat – és jövőjüket […] Az utcán idegenek ölelték át egymást gyászukban […] A Nemzeti Múzeum előtt összegyűlt tömeg a Himnuszt énekelte.”
Kommunista szólelemény a „trianoni békeszerződés” – sosem volt ilyen. Amit évtizedeken keresztül sulykolni próbáltak belénk, azt úgy hívták: trianoni diktátum. Magyarországra kényszerített ítélet.
Igaz, hónapokkal előbb, ahogyan kell, meghallgatták a győztesek gróf Apponyi Albertet, aki három világnyelven is elmondhatta szívszorító, legendás védőbeszédét az ezeréves hazáért – de akkor már megvolt az osztozkodás…  
A Monarchiából kiszakadt kisantantállamok hiénaként zúdultak az anyaországra, benne látva az elmúlt évszázadok minden bajának okozóját. Jókorákat haraphattak a vérző hazából… Tehették bátran, hiszen nemzeti hadereje már régen nem volt az országnak, szélnek eresztette azt a vörös gróf, Károlyi Mihály, mielőtt átadta hatalmát a kommunista csőcseléknek.
Ám a diktátum senkinek sem használt, a győzteseknek sem. A térképasztal mellett összetákolt utódállamok sorra csődöt mondtak, nem igazolták vissza a sanda Trianont.
Ahogyan Mohács napja vagy a muhi pusztáé, Világosé, ugyanolyan Trianoné. 1920. június negyedikére emlékezni annyi, mint szót emelni az igazságért. Most meg még ezt a megcsonkított, megmaradt, véráztatta hazát is migránsokkal elárasztani?! Nem! Nem! Soha!

Nincs vége a történelemnek!

magyaridok.hu - Pilhál György