Szent László-év 10. László király törvényhozásával részben
a társadalmi bajokat akarta orvosolni, más részt a királyság gazdasági
erőforrásainak biztosítására törekedett, hiszen a közbéke a nyugodt
termelőmunka feltétele.
Uralkodása kezdetén kiadott törvénye főleg a
belviszályok miatt megbomlott társadalmi rend helyreállítását célozzák:
szigorúan bünteti a tolvajlást, a szökevény szolgák kóborlását, szabályozza a
bíráskodást (un. III. törvénye). 1077 után kiadják László király II. törvényét,
melyben a tolvajlás és a kóborlás kérdései mellett gazdasági ügyeket is szabályoznak.
A nemzetközi helyzet nem kedvezett a
távolsági kereskedelemnek. A király azonban nemcsak támogatta, hanem a maga
hasznára is fordította a kereskedelmet. Az ország népességének túlnyomó
többsége mezőgazdasági termeléssel és állattenyésztéssel foglalkozott.
A
belkereskedelem legfontosabb termékei elsősorban a mezőgazdasági termékek
mellett a hal, a bor és a só voltak. Igen jelentős tétel volt az erdélyi
sóbányászat haszna is. A só kitermelését és a sószállítást a királyi udvarnak
alárendelt sahtosok végezték. A sószállítás Dél-Erdélyből a Maroson történt,
útvonala Gyulafehérvár, Csanád és Csongrád; Észak-Erdélyből pedig a Meszes hegységen és a Nyírségen
át történt.
A lókivitel királyi monopólium volt.
Külföldi kereskedő csak a királytól vehetett lovat. A királyi engedély nélkül
kivitt lovat vagy marhát a határőrök elkobozták és a kereskedőt a határvár
börtönébe zárták, amíg a határispán ki nem vizsgálta ügyét. A kereskedőnek nem
volt szabad lovakat vagy ökröket vásárolni vagy eladni, csak amennyire saját
magának szüksége volt. Azt is bűntették, aki határvidékre lovat visz eladni. Ha
bűnösnek bizonyult, mint tolvajt ítélték el, a lovat viszont elkobozták. A
határvidék ispánjait, ha a király engedélye nélkül az ország határain túlra
engedtek lovakat vagy ökröket eladni, ispáni tisztüktől megfosztották. Ha a
határok őrzői ispánjuk engedélye nélkül ilyesmit megengedtek, ha szegények,
akkor szabadságukat veszítették, a vezetőjük pedig mindenét elveszítette,
csupán fiaik és leányaik maradtak meg szabadságukban. Ha más országból jött
vendég a határvidékre lóvásárlás vagy egyéb dolgok vétele céljából, az ilyenek
az illető határvidék ispánjának a követével együtt mentek a királyhoz, és a
király engedélye alapján, amit és amennyit neki megengedett, a király poroszlója
előtt vásárolta meg. A szökött jószágokat (kóbor állatokat), főleg a lovakat az
illető megyének a várába gyűjtötték, ha gazdája nem kereste, Szent Mihály napig
ott őrizték és akkor a király poroszlója kétharmadot behajtott, egyharmadot az
ispánnak adott. 
A törvény engedélyezte az ökörkivitelt,
természetesen a határvárakban fizetendő vám ellenében. E korai időből származik
a harmincad vám. Az árú értékének 1%-a volt a vám, aminek 30-ad része az ispánt
illette, 70-ed része pedig a kincstárt gyarapította. A székelyek archaikus
társadalmi berendezkedése kezdetektől az egész középkorban fennmaradt. A
székelyek „ökörsütés” címen a király koronázásakor,
házasságakor és fiúgyermeke születésekor házanként egy ökörrel adóztak.
A királyi kincstár állandó jövedelmi
forrása a pénzverésből és pénzváltásból származó haszon volt. A pénzverés
Magyarországon már Szent István apja, Géza nagyfejedelem uralkodásával indult meg. A pénzverés királyi
felségjogok közé tartozott, az uralkodón kívül csak az önálló területi hatalommal
rendelkező herceggel verettek pénzt. A pénzverés éa az azzal kapcsolatos ügyek
a királyi kamara hatáskörébe tartóztak, amely Esztergomban működött. A
szükséges nemesfémet a királyi kézen levő ezüst- és aranybányák szolgáltatták.
A pénzverés jövedelmezőségét a pénzújításból származó „kamara haszna”
biztosította. A pénzújítás az a gyakorlat, amelynek során a király bizonyos
időközönként új pénzt veret és hoz forgalomba. Az alattvalók kötelesek voltak a
régi érméiket az újra beváltani, mégpedig egyharmados felárral (3 régi dénár
ért 2 újat).
Az így szerzett királyi jövedelmet nevezték „kamara hasznának”
- lucrum camere-nek. A pénzújítást
Salamon vezette be, László példáját követve, kétévenként új pénzt veretett.
Tizennyolc
évi uralkodása alatt tíz alkalommal veretett LADIS/LAUS RE/X feliratú új
érméket. Az utolsó három veret reformot jelentett, mert 0,80 gramm körüli
dénárok voltak, és a magyar dénárok súlyát olyan magasra emelte, hogy belőlük
negyven darab (azaz egy penza=pénz) azonos értékű lett egy bizánci
arany solidussal. És a magyar pénz ötszáz éven át nagyjából változatlan értékű
görög aranyhoz, a kora-középkor nemzetközi aranyvalutájához való igazodást
jelentette.
Az ország tájait utak kötötték össze, s
ezek országhatárokon túlnyúló folytatásai kapcsolták be Magyarországot a
környező világ vérkeringésébe. Szent István nyitotta meg 1018 táján a
Nyugat-Európát Bizáncon keresztül a Szentfölddel összekötő jeruzsálemi utat. A
Szentföldre tartó zarándokok a veszélyes tengeri út helyett a biztonságosabb szárazföldi
utat választották. A zarándokok és a nyomukban haladó kereskedők hazánkban
olyan „hadi úton” mehettek, amelyet királyi várak Győr, Székesfehérvár, Óbuda,
Tolna, Baranyavár, majd Nándorfehérvár katonasága őrzött, és ellátásukról a
napi járásra létesített hospiciumok és a várak alatt létesített piacok
gondoskodtak. A korai úthálózatról Irdiszi leírásából négy főbb útvonal
rajzolódik ki, köztük a Kijev felé vezető utat Vác, Eger és Ungvár jellemzi.
A nemzetközi helyzettől is függő
távolsági kereskedelemmel szemben állandó jövedelmet biztosított a
belkereskedelem, amely a vásárokon bonyolódott le. László idejében a hetivásár
már nem volt naphoz kötve. Tovább éltek a tíz falu régi templomos helyein a
vasárnapi vásárok, és az egészséges piacgazdaság végett megerősítette a
Géza-kori szombat-napi vásárhelyeket. Megtiltotta, hogy új vásárt vasárnap
tartani nem szabad, de támogatta a heti vásárokat.
Bevezette a vásárvámot és a révvámot,
mely megyénként a vámosok és az ispánok útján a kincstárba folyt be. Ebből tett
aztán jelentékeny adományokat az egyházaknak.
A közvetlen kereskedelmi bevételek
mellett nem volt elhanyagolható a pénzváltással és kereskedelemmel foglalkozó,
keletről beköltözött népelemek adója sem. Közéjük tartoztak a különböző eredetű
muszlimok, akiket izmaelitáknak vagy böszörményeknek, üzbégeknek, részint
kálízoknak neveztek. Ezek egy része katonáskodott, mások kereskedők vagy
gazdasági szakemberek voltak.
A magyarországi zsidókra vonatkozó adatok csak
Géza király idejétől és László király alatt vannak. Ennek lenyomatai a
szombathelyek kialakítása.
Az országba bevándorló idegenek egy
másik csoportját képezik a Nyugat-Európa különböző tájairól érkezettek, s a
vendég (hospes) kifejezést elsősorban rájuk alkalmazták. Egy részüket olasznak
(vallon latinusok-nak), újlatin nyelvet beszélőknek mondták. Olasz
településterületek alakultak ki Sárospatak környékén, a Szerémségben és Eger
vidékén, többségük földművesek.
Nagyobb települések mellett pl. Esztergom,
Székesfehérvár mellett kereskedőkolóniák létesültek. Ez utóbbi hospes
közösségek jelentették a nyugat-európai típusú városi fejlődés csíráit
Magyarországon. A német ajkúak – őket összefoglalóan szászoknak nevezték –
csoportja is megindulhatott a 11. században, azonban csak a 12. század közepétől
formálódott ki településterületük Erdélyben és a Szepességben.
Dr. Darvas-Kozma József
Előző részek:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése