Tapasztaljuk atyai jóságát - A Biblia nem értekezik
Istenről, nem arra invitál, hogy beszéljünk róla, hanem hogy hallgassuk, és
feleljünk neki azzal, hogy megvalljuk dicsőségét és szolgálunk neki. Ha
megmaradunk az engedelmességben és a hálaadásban, akkor válik lehetővé
megfogalmazni azt, amit a Bibliában Isten önmagáról mond. Isten nem egyformán
beszél magáról az ó- és az újszövetségben, akkor, amikor prófétái és akkor,
amikor Fia által szól hozzánk.
A két szövetség közti különbség minden másnál
jobban mutatkozik itt, és ezt okvetlenül tekintetbe kell vennünk, mert „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött
Isten nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1,18)
Amennyire
vissza kell utasítanunk az ószövetség »bosszúálló« és az újszövetség »jó«
Istenének eretnek szembeállítását, éppen annyira fenn kell tartanunk, hogy
egyedül Jézus Krisztus tárta fel előttünk a két szövetség egyetlen Istenének
titkát. Isten »kezdettől« létezik, nincs eredete. Isten nem alakul.
Minthogy
Isten az első, nincs szüksége arra, hogy »bemutatkozzék«: Isten voltának puszta
tényével hatalmában tartja az embert is. Megismerni őt annyi, mint ismertnek
lenni előtte (Ám 3,2) és saját létünk forrásánál fedezni fel. Ha menekülnénk
előle, akkor is érezzük, hogy tekintete üldöz (Zsolt 139,7). Senki sem képes teljesen elzárkózni
Isten elől.
Isten személyisége, magatartása, szándékai már akkor jellegzetesek
és világosak, amikor az ember kezdi megismerni önmagát. Igaz, hogy csupán
önmaga erejéből nem képes áthidalni azt a mélységet, amely közte és Isten
között tátong, de ha elindul Isten megkeresésére, rá fog találni, mert Isten
közelebb van hozzá, mint gondolná. Valahogy úgy, ahogy József Attila írta: „Az Isten itt állt a hátam mögött, s én megkerültem érte a világot.” Ezért
bátorította Pascal is kétkedő barátját: „A hit
ostobaságával indulj el, és el fogsz jutni a megismerésre.”
De a hit ostobaságára mindjárt a kezdetnél szükség volt, hogy a
betlehemi jászolban fekvő gyermekben felismerjük a világ megváltóját.
Biztosan
állíthatjuk, hogy a hit nagyon halovány fénye is elegendő Isten felismeréséhez
és életünk átalakításához. Miként Csanád Béla pap-költő írta egyik versében:
„Holdas éji réten
ballagok magam.
Ki magára gondol,
mindig maga van.
Csillagok a fűben:
jánosbogarak.
Ennyi fény elég, hogy
megtaláljalak.”
Igaz, sokaknak ez a picinyke eligazító
fény is hiányzik!
A
választott nép maradéka örömében és bánatában sírva tér vissza, mert
megtapasztalta Isten atyai jóságát. (Jer 31,7-9) Bánkódnak sok-sok
hálátlanságuk miatt. Az Úr pedig kijelenti, hogy népe atyjává lett. A jövendölés
az egyházban teljesedett be szellemi módon, amikor Jézus Krisztust megértő, együttérző
és áldozatával közbenjáró főpappá tette. (Zsid 5,1-6)
Mindaz, aki meg tudja
látni Jézusban a Messiást, mint a jerikói vak (Mk 10,46-52), az már Isten gyermeke.
„Jézus, Dávid
fia, könyörülj rajtam!” Mk 10, 47.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése