Emberek! E lehető legmagasabb titulussal szólítom meg önöket, mert az ember az Isten
képmása, és magasztos jelekkel van felékesítve: ésszel, lelkiismerettel és
felelősséggel. Azért jöttünk itt össze, hogy emlékezzünk a háborúk és a
totalitárius rendszerek áldozataira, nyilvánvalóan azokra, amelyek
történelmileg a legközelebb állnak hozzánk.
Ünnepségünk címe Mene, Tekel (Megmérettetett, könnyűnek találtatott). Ezek a
titokzatos szavak Nabukodonozor fia palotájának falán jelentek meg, amikor
lakomát rendezett, ahol a Jeruzsálemi templomból ellopott szent edényeket
megszentségtelenítette. És ez birodalma bukását jelentette. Mert nem tanult
saját apja történetéből.
A katedrális, amelyben most vagyunk, nemzeti történelmünk szimbóluma.
Évszázadokon át épült, pontosan meghatározott terv szerint, és megtestesítője
lett azoknak az ideáloknak, amelyek apáinkat, nagyapáinkat vezették. Önmagában
ez a katedrális nem azonos ezekkel az ideálokkal, azok magasabban vannak, ott,
ahova a magasba ívelő tornyok mutatnak. Ebből a magasságból szólt hozzánk az
Úr.
Hallottuk a szavait, amelyek érvényesek voltak a fogságban levő zsidók
számára éppúgy, mint e katedrális építői számára. Fájdalmasan érvényesek ma is.
Onnan küldte el Fiát, hogy megmutassa nekünk, kik vagyunk. Hogy Emberek
vagyunk, csupán emberek, akik a halál felé igyekeznek, de megmutatta azt is,
hogy az ember ideálja az, hogy az Isten Képmása, hogy Krisztushoz hasonló
lehet. Ez az élet Igazsága, ehhez az ideálhoz közelíteni.
Ma nekem jutott az a feladat, hogy itt beszéljek. Szorongok, mert a
Mindentudó előtt beszélek, és tudatában vagyok, hogy nem önök előtt állok,
hanem azok előtt, akik ezen ideálokért, az élet Igazságáért képesek voltak
földi életüket feláldozni. Önmagunkért megtenni ezt, nem lenne értelme. Az élet
másodlagos. Akikre most gondolunk, azok miattunk áldozták fel életüket.
Feladatom, hogy beszéljek, tehát teszem, ami a feladatom. A megemlékezésnél
több az, hogy okuljunk. Akikre emlékezünk, azért haltak meg, mert az emberek
időben nem tudatosították, hogy veszélyben vannak, bajban vannak.
Okulnunk kell. Mert ismét veszélyben vagyunk, és ismét nem akarjuk ezt
tudatosítani.
Azt mondjuk: békében élünk. Közben folyik a harc, támadások, öldöklés.
Butaságunkban és büszkeségünkben kioktatjuk az egész világot.
Azt mondjuk: „vallási háborúk? Ugyan, középkori értelmetlenség!” Azt
várjuk, hogy eldobják az Istenüket. Azért, mert mi ezt megtettük. De ők ezt nem
fogják megtenni, mert látják rajtunk, hogy ez hova vezet. Lassan kihalunk.
Azt mondjuk: párbeszédet kell velük folytatnunk. De ők nem fognak bennünket
meghallgatni, mert vallásról akarnak beszélni, de nekünk vallásunk nincs. Mert
végtelenül liberálisak vagyunk.
Azt mondjuk, hogy tisztelnünk kell egymást. De ők minket nem tisztelhetnek,
mert ők képesek a saját igazukért meghalni, de mi csak hátrálunk, és
megtámadjuk azt, aki kiáll Krisztus keresztje mellett.
Azt mondják nekünk, hogy
nem vagyunk toleránsak velük szemben, és igazuk van, mert egymással szemben sem
vagyunk toleránsak. És ne hagyjuk magunkat megtéveszteni: politikusainkat
végkép nem érdekli az iszlám, őket az olaj és a fegyver eladás érdekli. És mi
ezt a politikusainknak nem róhatjuk fel, mert bár rövidlátó butáknak tartjuk
őket, de ezt nem vallhatjuk be, mert megválasztottuk őket. Ráadásul, érezzük,
hogy ők a legjobbak közülünk, mert szót fogadnak arctalan másoknak, akik
valahonnan a háttérből utasítgatnak. Sejtjük, hogy valahonnan, ahol fiktív pénzekkel
rulettet játszanak, ám ezek a pénzek mögött valahol szükségszerűen mégis csak a
mi munkánk, esetleg életeink állnak
Békét szeretnénk Ukrajnában, de mi magunk hagytuk, hogy fenyegetettségben
legyenek, sőt igyekszünk haszonélvezők lenni, mert nem ismerjük be, hogy itt
nem az ukránokról, sem az oroszokról van szó, hanem ismét pénzről van szó, és a
bankokról, amelyek meginogtak, mint a hullámzó tengeren a hajók.
Azt mondjuk, erőseknek kell lennünk, hogy megvédjük magunkat. De mit
kezdünk a fegyverekkel, ha nincsenek férfiaink, akik megfognák a fegyvereket.
De miért is tennék ezt, ha nincsenek ideáljaik. Ideáljaik, amelyekért valaki
meg tudna halni.
Hitehagyottak és nevetségesek vagyunk. Elveszítettük a kultúra értékét, és
katedrálisaink összeomlanak, s az emberi közösségek egymással veszekedő
egoisták hordájává változnak.
Elveszítettük az emberi értéket és mértéket. Mert teljesen nyilvánvaló,
logikus, ha eldobjuk kereszténységünket, és megszabadulunk Istentől, akkor
megszabadulunk az embertől is. Mert többé nem fogjuk tudni, hogy kell kinéznie
az embernek.
Miért tiszteljenek bennünket a muzulmánok, ha nekik van istenünk, és nekünk
semmilyen istenünk nincs. És miért kellene tisztességesen viselkedniük, és
emberségesen tárgyalni velünk, ha látják, hogyan viselkedünk mi egymással.
Békéről beszélünk, meg akarjuk védeni, de nekünk magunknak sincs. Sem
bennünk, sem köztünk. Meg akarjuk védeni az igazságosságot, de csak a
tiltásokat szaporítjuk. Sem az Igazságosságot, sem a Békét senki nem fogja
bevezetni, mert ezek a tisztességből nőnek ki.
Tudom, mi lesz most, mit fogok hallani. Mibe ütközöm. Szavaim az egoista
elégedettség falaiba fognak ütközni, ami olyan, mint a görbe tükör. Mindent
kicsavar. Mondhatnék bármilyen bölcsességet is, frázisok visszhangoznak majd
hozzám, üresebbek, mint a részegek fecsegése.
Ha mindjárt egy halott gyereket hoznék a frontról, csak az elit
képviselőinek álszent jajveszékelése hallatszana, úgy, hogy a mindennel szemben
közömbös tömegnek, amely majd újra megválasztja őket, tetsszen.
Senki nem indul el, hogy megmentse a gyermek testvérét, vagy anyját.
Lesznek hangok ellenem: minek képzeled magad? Ne fessed az ördögöt a falra! És
végül tiltakozás hallatszik majd: „Ez a bolond, még végül háborút szít!
Hallgattassátok el!”
De én félek attól, amit magunkra hozunk. A mi ellenségünk nem az oroszok,
sem az ukránok, és végképp nem az arabok! Egyáltalán senki. Magunk győzzük.
Mert nem tiszteljük az élet törvényét. Elfelejtettük, hogy az élet – szeretet,
és a szeretet – áldozat. Nélkülük az életnek nincs értelme. Ebbe tudunk
belehalni. Nem lennének ellenségeink, ha olyanok lennénk, mint ez a katedrális.
Mert mint alkotókat – tisztelnének és becsülnének. S ha mégis lennének
ellenségeink, nem mernének bennünket megtámadni, mert erősebbek, állhatatosabbak
lennénk, mint ők. Az utunk – visszatérés az ész fegyelmezettségéhez, és a
következetes, hihető, mélyen átélt kereszténység.
Nem! Nem hallgathatok! Felkértek, hogy beszéljek az Isten előtt és a halott
ősök előtt, és ezt abban a percben, amikor idegenek mosolyogva kérdik: kik
vagytok ti valójában? Mások helyett nem beszélhetek, de magam nevében
válaszolok, bár remegek: Vallom, hogy fehér ember vagyok, elismerem az emberi
fajok különbözőségét, természetesen minden ember méltóságát, de elutasítom, hogy
feketére változzak, vagy sárgára, vagy, hogy megváltoztassam a szemem színét.
Férfi vagyok, aki képes gyermeket nemzeni, de nem képes megszülni. Ezért
ragaszkodom az elrendezett tartós házassághoz, mert ez a társadalom alapja, és
a nevelés letéteményese. Ragaszkodom ahhoz, hogy a férfinak és a nőnek
különböző a test felépítése és a biológiai funkciói, hogy a nő gyengébb és
értékesebb, mint a férfi, akinek meg kell őt védeni, szeretni, és
tisztelni. Egészséges vagyok, és segíteni fogom a betegeket, de elutasítom
a színlelt betegek nyafogását. Egyszerre vagyok gazdag és szegény is.
Kenyeremet megkeresem, és még meg is tudom osztani.
De nem vagyok hajlandó lustákat eltartani. Sokkal kevesebbem van, mint a
valóban vagyonosaknak, nem irigylem tőlük, örülnék, ha okosan használnák
vagyonukat. Európai vagyok, mert cseh vagyok. Cseh szülők gyermekeként
születtem. Cseh földön nőttem fel, és komolyan veszem nemzetem nyomorát,
szörnyű nyomorát, és dicsőségét is. Ezért nem vagyok hajlandó feloldódni
a konzum multikultúra szellem nélküli uniformitásában. Keresztény vagyok.
Tisztelettel a más vallások és nézetek iránt, és biztosan tudom, hogy
minden döntésemben ehhez tartom majd magam. De erősen ragaszkodom a saját
keresztény Istenemhez és parancsolataihoz, amelyeket azért hozott, mert bölcs,
igazságos, és együtt érző az emberekkel. Ember vagyok.
Hálás vagyok az emberségemért és büszke vagyok az arcomra.
Ember vagyok.
Nevem: Petr Pit’ha, és nem vagyok 380326/038 – születési számom, sem
372-2/15 személyim identifikációs száma, sem PIN, sem bármilyen más szám.
Ember vagyok, mert van lelkiismeretem, és felelősséget vállalok. Ember
vagyok, és emberként is akarok meghalni.
Elhangzott 2016 januárjában, a Prágai Vár
Mindenszentek templomában
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése