„Aki nem akar dolgozni, ne is egyék!” (2Tessz 3,10) Ezt mindenki magára értse, és gyerekeit erre nevelje.
De
ne értsük azokra, akik már nem tudnak dolgozni, vagy már csak keveset bírnak,
és ránkszorulnak.
Tehát
ne értsük öreg és beteg szüleinkre. Igaz, ellátásuk, ápolásuk teher. Mégis
kötelességünk úgy és abban segíteni őket, amiben rászorulnak.
Anyagiakkal,
gyámolítással, bizonyos ügyek elintézésével, ápolással. Aki szüleitől is
megtagadja a gyakorlati szeretetet, az vajon kit szeret? Annak más iránti (pl.
a gyermek iránti) szeretete is gyanús, majdnem biztos, hogy az is merő önzés, a
„nekem jó és kellemes” alapján áll. Istenszeretete pedig biztosan nulla. Vajon
mit várhat az ítéleten.
De
ne harsogjuk, hogy „a maguk kenyerét egyék!”, ha bárki más tehetetlenről,
szerencsétlenről, munkaképtelenről van szó. Különösen, ha családtagunk az
illető.
De ha idegen is, és éppen az én utamba sodorta az élet. Azt lássam
benne, hogy rámbízta a Gondviselés.
Ha segítem, nem fogok rosszul járni.
Az
ítélő Krisztust teszem vele adósommá, aki nem is kamatos kamattal, hanem százszorosan és ráadásul az örök élettel fizet.
„Uram, mikor láttunk téged éhezni, hogy enned adtunk volna, vagy
szomjazni, hogy innod adtunk volna? Mikor láttunk jövevénynek, hogy
befogadtunk volna, vagy mezítelennek, hogy felruháztunk volna? Mikor
láttunk betegen vagy börtönben, hogy elmentünk volna hozzád? A király
így felel majd nekik: Bizony, mondom néktek, amikor megtettétek ezeket
akárcsak eggyel is a legkisebb atyámfiai közül, velem tettétek meg.” (Mt
25,37-40)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése