Jean Guitton: A tisztítótűzről 3.

A tisztítótűz az öröm tüze, a megtisztulásunkat szolgálja, a pokol tüze pedig a kínoké. A szeretet körülvesz bennünket: rajtunk múlik, hogy fénnyé vagy tűzzé változik. Így az is érthetővé válik, hogy azokat az embereket, akik a tisztítótűzben Szenvedő Lelkeknek szentelik magukat, egy sajátos, mély misztika ösztönözheti, mint ihletforrás. Itt nemcsak egyféle „börtönlátogatásról” van szó, bár a felebaráti szeretettől és az együttérzéstől ez az indíttatás sem áll feltétlenül távol. Az, Aki a szenvedő gyermekeihez való odafordulásunkat megáldja, hogyne áldaná meg ezeket a látogatásokat is, amelyeket az ember jámbor gondolatokba és imába merülve a várakozásnak és a fényben való megtisztulásnak a helyén tesz? De más szempontok is vannak. A lelkek a tisztítótűzben olyan élmény részesei, amelyhez hasonlót egykor a nagy misztikusok vagy maga a Szűzanya élt át - noha tőle távol állt a bűn. Ám a földön élő misztikusok még mindig harcban állnak, és az ő ítéletük valahol még mindig bizonytalan: a lelkek ezzel szemben már nem ismerik a nyugtalanságot. Ők Isten kezében vannak, megmenekültek. És ha a megváltásukra való várakozás fájdalmat okoz is nekik (talán annál nagyobbat, minél közelebb a megváltás; legalábbis nekem hadifogolyként ilyen tapasztalataim voltak), legalább abszolút biztonságban élnek: ők már az örökkévalóságban, az örökkévalóság üdvözítő oldalán vannak. Már nem ismerik „az idő szapora lüktetését” ahogy Newman bíboros fogalmazott a Paradicsomról írt csodálatos versében. Nem köti őket többé testük biológiai burka és a társadalmi kötelezettségeik. Így igazán Istenhez tartoznak, Istenben, Istenért léteznek. Az is elképzelhető, hogy nem is akarják ennek az időnek a megkurtítását, ha ennek az üdvösség csekélyebb mértéke lenne az ára. Érthető tehát, ha a földön az elmélyedésre hajlamos emberek közösségre lépnek velük. Segítik őket, és segítséget kapnak tőlük. Megosztják egymással az örömet, a szenvedést és a szeretetet, amelyben részük van; az égi és a földi érdemek egyfajta egyesülése ez. A sok lehetőség közül, amely a látható és a láthatatlan, az időbeliség és az időtlenség egyesítésére az emberi szellem számára ajánlkozik, talán ez a legkézzelfoghatóbb, a leghatékonyabb, a legemberibb; majdnem azt mondtam: a legörömtelibb. És miért is ne mondhatnám? Aki találkozott már olyan emberekkel, akik feladatuknak tűzték ki, hogy a Szenvedő Lelkekért, illetve velük együtt imádkozzanak, minden bizonnyal észrevette, hogy mennyei boldogság sugárzott róluk. Ebből arra következtethetünk, hogy a fájdalmak ellenére a tisztítótűz eme köztes állapotában béke és derű uralkodik. És a magunkfajta szegény bűnösöknek, akiknek kevés a reményünk arra, hogy azonnal Isten színe elé kerülünk, öröm abban a tudatban élni, hogy a megtisztulás helyén még rendelkezésünkre fognak állni azok a finom szálak, amelyek evilági barátainkkal össze-köthetnek bennünket. A család nem szakad szét, hanem újonnan születik az örök hazában. Az átmenetei az életből a halálba, illetve a tisztítótűzből a mennyekbe az egymást szeretőket elválasztja egymástól, de ugyanakkor a kapcsolatok megsokszorozódását és a szeretet növekedését eredményezi. „Ezek a lelkek, akik a szenvedő egyházhoz tartoznak, az élők előtt általában olyan alakban és testtartásban jelennek meg, amely azokban, akik látják őket, szánalmat ébreszt... Ugyanakkor egy ilyen jelenés megpillantása mindig egy számunkra drága személyt juttat eszünkbe, és arra indít bennünket, hogy imádkozzunk érte.” (Giovanni B. Scaranelli SJ, Directorium Asceticum I,1). - folytatjuk -