Lisieux-i
Szent Teréz - Isten inkább atya, mint bíró. - Szent Teréznek támadt egyszer egy konfliktusa a 67
éves M. Febronia nővérrel, aki az apácafőnöknő helyettese volt. A nővér
megtudta, hogy Teréz arra bátorítja a novíciákat: higgyenek abban, hogy haláluk
után közvetlenül a mennyekbe juthatnak. Ez nem tetszett neki, mert túl
vakmerőnek tartotta ezt az elképzelést, és szemrehányást is tett ezért Teréz
nővérnek. Ő megpróbálta higgadtan és jóságosán megmagyarázni az álláspontját,
de eredménytelenül. M. Febronia nővér ragaszkodott az egyházban még ma is
általánosan elterjedt és elfogadott felfogásához Isten igazságosságával
kapcsolatban. Ám Teréz számára Isten inkább szerető atya, mint bíró volt.
Egy év sem telt bele, és M. Febronia nővér több
társával együtt áldozatul esett egy 1892-ben dúló járványnak. Három hónappal
később Teréz nővérnek volt egy álma, amelyet elmesélt a zárdafőnöknőnek. Ezt a
szentté-avatás aktáiban is olvashatjuk: „Anyám, ma meglátogatott álmomban
Febronia nővér, és arra kért, imádkozzunk érte. A tisztítótűzbe került,
valószínűleg azért, mert túl kevéssé bízott Isten irgalmában. Esedező
testtartásával és mélyreható pillantásával, ahogy a szemembe nézett, mintha azt
akarta volna mondani: Igaza volt, én most megtapasztalom Isten igazságosságát,
de ez az én hibám. Ha hallgattam volna magára, most nem lennék itt.”
Ha Isten irgalmában bízunk, akkor mindig bűneink
bocsánatát kérjük, és azt fogjuk kapni, amit a bűnbánó lator a kereszten. A
Szenvedő Lelkekért közbenjárhatunk Istennél, és ők is sok kegyelmet ki tudnak
esdekelni számunkra. Erről a papok védőszentje, Vianney Szent János, arsi
plébános (1786-1859) így beszélt: „Ha
tudnánk, mekkora hatalmuk van ezeknek a kedves Szenvedő Lelkeknek Isten szíve
felett, és ha tudnánk, milyen kegyelemre tehetünk szert a közbenjárásuk által,
talán nem feledkeznénk meg róluk annyira; sokat kell értük imádkoznunk, hogy ők
is sokat imádkozzanak miértünk.”
A végső tisztulás, vagyis a tisztítóhely – A Katolikus Egyház Katekizmusa, amelyet Szent II. János Pál pápa 1992. dec. 7-én ünnepélyes keretek között a híveknek “biztos és hiteles” forráskéánt átadott, ezt írja: „Akik Isten kegyelmében és barátságában halnak meg, de még nem tökéletesen tiszták, örök üdvösségük felől ugyan biztonságban vannak, de a halál után tisztuláson mennek át, hogy elnyerjék azt a szentséget, melyre szükségük van, hogy a mennyország örömébe beléphessenek.
- Az Egyház a
választottaknak ezt a végső tisztulását, ami teljesen különbözik a kárhozottak
büntetésétől, purgatóriumnak, tisztítóhelynek nevezi. Az Egyház a
tisztítóhelyre vonatkozó tanítását főleg a Firenzei és a Trienti Zsinaton fogalmazta
meg. Az Egyház hagyománya bizonyos Szentírási helyekre hivatkozva, tisztító
tűzről beszél: "Hinnünk kell, hogy bizonyos kisebb bűnök számára az ítélet
előtt van egy tisztító tűz, mert az örök Igazság mondja, hogy ha valaki a Szentlélek
ellen káromkodik, az ‘sem ebben, sem az eljövendő világban’ (Mt 12,31) nem nyer
bocsánatot. E kijelentésből következik, hogy egyes bűnök ebben a világban,
mások az eljövendőben bocsáttatnak meg."
- Ez a tanítás a halottakért való
imádság gyakorlatára is támaszkodik, melyről már a Szentírás beszél:
"Azért mutatott be (Makkabeus Júdás) engesztelő áldozatot, hogy
megszabaduljanak bűneiktől" (2Mak 12,46). Az Egyház az első időktől kezdve
tisztelte a halottak emlékét, könyörgéseket ajánlott föl értük, különösen pedig
az eucharisztikus áldozatot, hogy
megtisztulva eljussanak Isten boldogító színelátására. Az Egyház ajánlja az
alamizsnát, a búcsúkat és a vezeklést is az elhunytakért. "Segítsük őket
és emlékezzünk meg róluk. Ha ugyanis Jób fiai megtisztultak atyjuk áldozata
által: miért kételkedel abban, hogy a mi
áldozati adományaink vigasztalást nyújtanak az elhunytaknak? (...) Ne
késlekedjünk tehát segíteni azoknak, akik eltávoztak, és fölajánlani
imádságainkat értük."
- - folytatjuk -
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése