Az ember egyetlen lénye a földnek, aki képes rákérdezni saját létének
értelmére. Választ sokat kitalált már, de egyik sem bizonyult megnyugtatónak.
Gyakran feszítik nagy célok az emberiség és az egyének keblét, de mindig
kiderül, hogy mégsem a végső válasz arra, miért élünk. Annyit kiderített már az
ember, hogy ő maga egy hosszas evolúció eredménye: az ősanyag bennünk jutott el
az öntudatra ébredéséig. De mire ez a fejlődés? Lesz-e tovább? És ha igen,
merre? Emberileg megválaszolhatatlan kérdések.
Maga Isten adta tudtunkra a
megoldást. A kinyilatkoztatás választ ad az élet értelmére is,
értelmetlenségére is. Mindazt, ami van, a Teremtő tervezte és hozta létre.
Nem egyszerre, hanem folyamatosan tökéletesebb fokozatokban, így a teremtett
világ művészi alkotás, Isten tökéletességének a visszfénye.
Amikor az evolúció
elért az emberig, Teremtőnk a fejlődést más síkba ugratta át. Az emberben
megjelent, ami az anyagban nincs jelen, a szellemiség. A teremtésnek új síkba
ugratása abban állt, hogy míg a természetes ember csak tükrözi Istent, jobban,
mint az anyagi valóság, a természetfeletti létsíkba emelt ember már részesült
is az isteni természetben. Vagyis az emberi életben megjelent a kegyelem élete,
a részesedésszerű isteni élet. Ez volt a fejlődés továbbja, ez folytatódott
volna a mennyei életben.
Isten ekkor megkérdezte, hogy teremtménye akarja-e ezt
a továbbot. Elfogadja-e az ember a meghívást a Szentháromság belső életébe.
Az
ősszülők bűnbeesése a válasz, ami azt jelenti: nekem nem kell Isten világa,
mert abban Isten parancsol; majd leszek én a magam világának istene.
A Teremtő nem tesz erőszakot a
maga alkotta emberi szabadságon. Ha nem, akkor nem. De hogy mire megy az ember
ezzel a nemmel, azt magának kellett látnia. Rá kellett jönnie arra, hogy
hiábavaló istenesdit játszania annak, aki nem Isten, hanem önmagában – Isten
nélkül semmi, értelmetlenségre ítélt valaki.
A természetet maga alá gyűrte az
ember, de meg kellett tapasztalnia, hogy az emberi keretek között való
bármilyen fejlődés (tudomány, technika, társadalmi berendezkedés, gazdasági
élet, művészetek, stb.) még nem az igazi tovább. Önerőből nincs evolúció! Nem
léphet be a saját természetét meghaladó világba, ahová pedig már meghívta és
felemelte Teremtője.
Egyetlen reménye maradt: Isten megbocsátó irgalma. Az,
hogy még egyszer kérdez, és új lehetőséget ad az igent mondásra. Erről szól az
olvasmány is (Kiv 17,3-7). „Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy
igyék a nép.”
Isten irgalma új Ádámot küldött, Jézust, akiben Atyánk megkapta
az emberiség igenjét a természetfeletti továbbra. Ő adja az örök életet adó
kegyelem vizét – ami a Szentlélekre vonatkozik. (Jn 4,5-42) A Szentlélekkel
pedig kiáradt lelkünkbe Isten szeretete. (Róm 5,1-2. 5-8) A misében Jézus
„igenjét” mondjuk ki, ezért újítsuk meg a Szentlélekkel való
kapcsolatunkat.
„Aki abból a vízből iszik, amelyet én adok neki, nem
szomjazik meg soha többé.” Jn 4,14.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése