Processio palmarum

Virágvasárnap Jézus diadalmas jeruzsálemi bevonulásával kezdődik. A körmenet a vallásosságnak az emberi természetben gyökerező közösségi megnyilvánulása, ünnepélyes, rendezett vonulás imádság, ének kíséretében. A vallástörténet tanúsága szerint szinte minden kultúrában megtalálható, ma is. A Szentírásban a frigyládát ünnepélyes körmenetben vitte Dávid a Sionra, Salamon a Templomba a 131. zsoltárt énekelve. A babiloni fogság után a sátoros ünnep alkalmából tartottak nagy körmenetet a templomban, az égőáldozati oltár körül. Jézus bevonulása Jeruzsálembe az első keresztény körmenet volt (Lk 19,28-40). Körmenetnek tekinthető Jézus és az apostolok kivonulása az Olajfák hegyére a mennybemenetel előtt. Az Egyházban az első körmeneteket a 4. században, az üldözések megszűnte után tartották. A jeruzsálemi virágvasárnapi körmenetet (processio palmarum) már az 5. századtól Nyugaton is tartják. A liturgikus évben hét visszatérő körmenet közül az egyik a virágvasárnapi. Az egyházjog szerint lényegéhez tartozik a papi vezetés, ami megkülönbözteti a búcsús csoportól.

Virágvasárnap a nagyhét nyitánya, azzal kezdődik, hogy az Isten Fia szamarat hozat magának. Jézusnak ezen állaton történő bevonulása messiási méltóságának jele, beteljesíti a prófétai jövendölést (Zak 9,9). Jézus, aki ellenezte, hogy királlyá tegyék a kenyérszaporítást követően, hagyja, hogy diadalmenetben, mint sajátos jellemvonásokkal rendelkező királyt kísérjék. Most egy szamár lábaira támaszkodik, jelezvén, hogy új út kezdődik. A nép földies lelkesedése csodáinak szól: „Áldott a király, aki jön az Úr nevében! Békesség a mennyben, és dicsőség a magasságban!” Ez nem a betlehemi angyalok éneke, még nem is hit, de Jézus annyira igazolta magát, hogy most a kövek is megszólalnának, ha az emberek hallgatnának. Ezen az úton tárul fel előttünk Jézusnak, az Úr Szolgájának a halálos ítélettől szenvedő arca. De belülről védi Őt az Atya szeretete, ezért vallja: „Isten, az Úr megsegít, ezért nem vallok szégyent” (Iz 50,4-7). Ezért képes a gyűlölet növekedését megfékezni, és felette biztos győzelmet aratni. Ezért tud az elesések közepette is tovább haladni, mert kereszthalálában születik meg a gyűlöletben élő és a szeretetet nélkülöző ember megváltása.

Mindezt búcsúbeszédében közli; az utolsó vacsorán szintézisbe rakja minden tanítását a lábmosás szertartásában; és minden csodáját összefoglalja az átváltoztatásban. Jézus áldozata egy nagy harmónia. Összeköt Istennel, egymással és a teremtett világgal. Testvérünk lett, megosztotta velünk a halált is, az Atya pedig felmagasztalta, és olyanná tette, hogy részesedjünk az Ő isteni természetében. (Fil 2,6-11). Így örök dicsőségének is részesei lehetünk.

 „Dicsérettel áldást mondjon nyelv és szív.” (DU 89)