2019. 07. 22.

A mellékeset rendeljük alá a lényegesnek - 1456.VII.22.


Bevezető: A nikápolyi csatavesztés (1396) után a törökök be-be törtek Magyarországba. Murad szultán 1421-ben elfoglalta Brassót és seregei feldúlták a mai Székelyföldet Besztercéig, megontották kőtemplomait, és ezt tették Fogaras fele is. 1432-ben megismételték támadásukat. 1453. május 29-én II.Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt, ezzel az ezeréves Bizánci Birodalom megszűnt. Várható volt, hogy a török sereg hamarosan Magyarország ellen indul. 1455-ben egy 77 éves katalán bíboros III. Kallixtusz pápa néven foglalta el Szent Péter székét, aki elsőként ismerte fel az akkor széttagolt Európában a törökellenes harc világtörténelmi feladatát. Megesküdött arra, hogy mindent elkövet a kereszténység érdekében. Három legátust nevezett ki Európába - ezek egyike Széchy Dénes esztergomi érsek -, hogy a törökellenes hadjárat ügyét előmozdítsa. A prédikációs propagandát a ferences szónokok vállalták. A legtöbb eredményt s legnagyobb dicsőséget ezek között, Kapisztrán Szent János érte el.

Magyarországon a közvetlen török veszély két embert sarkallt azonnali cselekvésre: Hunyadi Jánost és III.Kallixtusz pápa megbízottját, Kapisztrán Jánost. 1456. július 4-től II.Mehmed szultán százezer főt számláló jól felszerelt hada Nándorfehérvárt ostromolja. A várat kezdetben Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védelmezte. Július 14-én sikerült Hunyadinak a dunai török flottát felégetnie és a várba bejutnia. Július 21-én a szultán általános rohamot indított, de a keresztények hősiesen visszaverték. Másnap, 22-én Kapisztrán János belső sugallatra megindította az ellentámadást, és döntő győzelmet arattak. A török mindent hátrahagyva az éj leple alatt elmenekült. A nándorfehérvári győzelem emlékét a déli harangszó, és Urunk színeváltozásának ünnepe hirdeti. A keresztény magyar védőket az Isten- és a felebarát szeretete hevítette. 

Erre az eseményre is emlékezünk, s azokra kik életüket adták, hogy a haza polgárai szabadságban élhessenek. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy a hét folyamán Isten- és felebarát iránti szeretet képezte-e életünk alapját?

            ---

A mai olvasmány és evangélium témája: Isten az emberek között lakik, illetve az emberek vendégül látják Istent. Erről az igazságról teszünk tanúságot mindnyájan, amikor részt veszünk a szentmisén. Az evangélium hallatán kereszttel jelöljük meg homlokunkat, ajkunkat és szívünket. Így fejezzük ki, hogy készek vagyunk Isten igéjét értelmünkkel befogadni, ajkunkkal megvallani és szívünkben megőrizni. Az igeliturgia után a felajánláskor életünket, mindenünket Istennek átadjuk, hogy a konszekráció után az áldozásban Jézust szentségi módon magunkhoz vehessük. Ha igéjét és személyét befogadjuk, akkor a Szentháromság egy Istennel kerülünk szent vendégségbe., kommunióba, közösségbe.

1. Isten élettel ajándékozza meg azokat, akik a felebaráti szeretetet élik (Ter 18,1-10a). Az első olvasmány arról szól, hogy Isten láthatatlan fönsége látható hordozói által megjelenik a déli pihenő idején Ábrahámnak. Ábrahám semmiképpen sem tudhatta, hogy ki az arra járó Idegen. Ábrahám a reá jellemző nagylelkűséggel (Lótnak felkínálja a legjobb földet, Lótot kiszabadítja, Melkizedeknek tizedet ad) behívja és fogadja az átutazókat, mint vendégeit. Mindent megoszt, mindent odatesz az asztalra, amit egy jólelkű gazdag ember a vendégbarátság gyakorlásában vendége megtisztelésére tehet. Az étkezés végén elhangzó ígéret – hogy Ábrahám és Sára előrehaladott kora ellenére gyermeket kapnak – világosan kinyilatkoztatja a három személy emberfeletti természetét. Most Istentől életet kap, megkapja hitének és áldozatos szeretetének jutalmát, Izsákot, aki által közelebb kerül az isteni megváltás az emberiséghez. Feltűnő, miközben Ábrahám három vendéget fogad, mégis egyes számban beszél: „Uram”. A szentatyák ebben a jelenetben látták meg a Szentháromság titkának ószövetségi előrejelzését.

2. A Fiúisten örök életet kínál minden embernek (Lk 10,38-42). Az evangélium az ember asztalához ült Istent mutatja be, de teljesen új körülmények között: a testet öltött Fiú eljött, hogy az emberek között éljen. Jézus útban Jeruzsálem felé, délidőben betért a betániai Mária, Márta és Lázár házába. A két testvér háziasszonyi feladatukat úgy osztották meg, hogy míg Márta a konyhában foglalatoskodott, addig Mária a vendégekkel társalgott.  Mindkét feladat kölcsönösen egymást kiegészíti, hogy egyforma vendégszeretettel fogadják Jézust. Márta háziasszonyi buzgalmában egy idő után túllő a célon, és méltatlankodni kezd. Ebben a pillanatban felborul a vendégszeretet békés egyensúlya. Jézus az aktivizmus veszélyére figyelmezteti Mártát.

Isten Országának várása abban áll, hogy a mellékes dolgokat alárendeljük a lényegesnek, ami Isten szavának a meghallgatásában, megszívlelésében és teljesítésében áll. Ez olyan magatartás kialakításához vezet, amely gyökeresen megváltoztatja az életet.

Ábrahám e két lányában a befogadás két aspektusát (az ó- és újszövetséget) láthatjuk: a vendégül látást, annak minden gyakorlati velejárójával – ahol a törvény teljesítésében látják a megigazulást -, melyet Márta képvisel; s a szerető figyelmet – ahol a megigazulás a Krisztusba vetett hitből fakad, azért kell az ő szavát hallgatni -, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a keresztény életéből, ám a súlypont a belső figyelmen van, és azon, amit Isten adni akar.

Az embert nem a szétágazó, mindennek megfelelni akaró tevékenysége vagy népszerűsége üdvözíti, hanem az, hogy szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen éli.

A Fiúisten szolgálni jött igéjével, egész életével. Ő nem lázas cselekvést kért, hanem szerető figyelmet, mert ez készít elő az Úrral való bensőséges találkozásra és akarata szerinti tevékenységre. A mulandó emberi kapcsolatainkat szintén - különösen a családban –, a figyelmes szeretet teszi széppé és értékessé. Így van ez az Istennel is. Mulandó tevékenységünkben az örökkévaló szeretetnek kell felragyognia, akkor szívünk mélyén megérint bennünket az Úr kegyelme, s feltárja nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát. Ez által válunk alkalmassá, hogy felfogjuk közlését: „Én azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).

3. Amit az Istennel teszünk, üdvösségünkre válik (Kol 1,24-28). Szent Pál apostol 60-61 körül, amikor Rómában volt fogságban, híreket kapott a Kolosszei egyházközségről. Ezt a közösséget Pál egyik tanítványa, Epafrász alapította. Mivel Pálnak szívén feküdt az egész egyház sorsa, ezért levelében néhány kérdésre válaszolt. Krisztust, az Atyának képmását, a teremtés forrását, eszközét és célját, nemcsak mint az Egyház fejét mutatja be, hanem mint az egész teremtés, minden mennyei és földi lény fejét. Mivel egyedül ő a teremtő, egyedül neki van módjában az embereket gyökeresen megszabadítani, őket egymással és az Atyával kibékíteni.

Pál apostolnak a börtönben alkalma van elmélyülni Krisztus és egyháza titkában. Amikor nem tud elmenni Kolosszébe, akkor szenvedéseit, tétlenségre ítélt állapotát ajánlja fel az egyházért. „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára.” Mivel élete egységben van Krisztussal, az ő példája szerint, szenvedéseinek érdemszerző ereje által képes építeni és terjeszteni az Egyházat.

A szenvedők, az idősek és a betegek mind az élet hősei lesznek, ha szívükben felajánlják szenvedéseiket önmagukért és másokért. Krisztus nélkül a szenvedéssel nem tudnánk mit kezdeni. Teher lenne az életünk ilyen szakasza. Viszont Jézussal egyesülten szenvedve is építhetjük az Egyházat. Krisztustól kezdve napjainkig a szentek egész sora erről tanúskodik.

A világ plébánosaként ismert Szent XXIII. János pápa halála előtt egy héttel ezt mondta: „Ez az ágy az oltárom. Egy oltár pedig áldozatot követel. Kész vagyok meghozni. A zsinatért, a kereszténység egységéért, az egész világ békéjéért.” Amikor haláltusáját vívta a pápa, akkor titkára mindegyre biztatta: még egy fohászt, Szentatyám. Egy idő után a haldokló pápa azt mondta: „Kedvesem, maga szent emberkínzó.” Tanulság, ha életünk ott van az oltáron, akkor mutatjuk be legszentebb áldozatunkat, és olyankor legyünk csendben és figyeljünk Istenre.
Testvéreim, a mai olvasmányok arra tanítanak, hogy Isten a mi utunkon jár, de nekünk kell Őt behívnunk, másképp üres és szegény marad életünk. Továbbá az ajándék, amit Istennek adunk, az csak pillanatnyi, de az egy szükségeset – amit kegyelemnek mondunk, Isten Fia adja. Ha egységben maradunk Krisztussal, akkor Titokzatos Testének, az Egyháznak építése közben osztozunk az Ő szenvedésében és halálában, de a világ üdvözítésének örömében is. Mert a Krisztussal megélt életben mindig jelen van az öröm, vagyis a Krisztus dicsőségében való részesedés. A nyár folyamán úgy gyakoroljuk a vendégszeretet szép erényét, hogy tárjuk ki a szívünket és fogadjuk be a vendéget, s azután asztalunknál nyerjen teret a szellemi igény és a jézusi lelkiség.
(16. C. vasárnap) 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése