Bevezető: A nikápolyi
csatavesztés (1396) után a törökök be-be törtek Magyarországba. Murad szultán
1421-ben elfoglalta Brassót és seregei feldúlták a mai Székelyföldet
Besztercéig, megontották kőtemplomait, és ezt tették Fogaras fele is. 1432-ben
megismételték támadásukat. 1453. május 29-én II.Mehmed szultán elfoglalta Konstantinápolyt,
ezzel az ezeréves Bizánci Birodalom megszűnt. Várható volt, hogy a török sereg
hamarosan Magyarország ellen indul. 1455-ben egy 77 éves katalán bíboros III. Kallixtusz
pápa néven foglalta el Szent Péter székét, aki elsőként ismerte fel az akkor
széttagolt Európában a törökellenes harc világtörténelmi feladatát. Megesküdött
arra, hogy mindent elkövet a kereszténység érdekében. Három legátust nevezett
ki Európába - ezek egyike Széchy Dénes esztergomi érsek -, hogy a törökellenes
hadjárat ügyét előmozdítsa. A prédikációs propagandát a ferences szónokok
vállalták. A legtöbb eredményt s legnagyobb dicsőséget ezek között, Kapisztrán
Szent János érte el.
Magyarországon a közvetlen
török veszély két embert sarkallt azonnali cselekvésre: Hunyadi Jánost és III.Kallixtusz
pápa megbízottját, Kapisztrán Jánost. 1456. július 4-től II.Mehmed szultán
százezer főt számláló jól felszerelt hada Nándorfehérvárt ostromolja. A várat
kezdetben Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védelmezte. Július 14-én sikerült
Hunyadinak a dunai török flottát felégetnie és a várba bejutnia. Július 21-én a
szultán általános rohamot indított, de a keresztények hősiesen visszaverték.
Másnap, 22-én Kapisztrán János belső sugallatra megindította az ellentámadást, és
döntő győzelmet arattak. A török mindent hátrahagyva az éj leple alatt
elmenekült. A nándorfehérvári győzelem emlékét a déli harangszó, és Urunk
színeváltozásának ünnepe hirdeti. A keresztény magyar védőket az Isten- és a
felebarát szeretete hevítette.
Erre az eseményre
is emlékezünk, s azokra kik életüket adták, hogy a haza polgárai szabadságban
élhessenek. Vizsgáljuk meg lelkiismeretünket, hogy a hét folyamán Isten- és
felebarát iránti szeretet képezte-e életünk alapját?
---
A mai olvasmány és
evangélium témája: Isten az emberek között lakik, illetve az emberek vendégül
látják Istent. Erről az igazságról teszünk tanúságot mindnyájan, amikor részt
veszünk a szentmisén. Az evangélium hallatán kereszttel jelöljük meg
homlokunkat, ajkunkat és szívünket. Így fejezzük ki, hogy készek vagyunk Isten
igéjét értelmünkkel befogadni, ajkunkkal megvallani és szívünkben megőrizni. Az
igeliturgia után a felajánláskor életünket, mindenünket Istennek átadjuk, hogy a
konszekráció után az áldozásban Jézust szentségi módon magunkhoz vehessük. Ha
igéjét és személyét befogadjuk, akkor a Szentháromság egy Istennel kerülünk
szent vendégségbe., kommunióba, közösségbe.
1. Isten élettel ajándékozza meg azokat, akik a
felebaráti szeretetet élik (Ter 18,1-10a). Az első olvasmány
arról szól, hogy Isten láthatatlan fönsége látható hordozói által megjelenik a
déli pihenő idején Ábrahámnak. Ábrahám
semmiképpen sem tudhatta, hogy ki az arra járó Idegen. Ábrahám a reá jellemző
nagylelkűséggel (Lótnak felkínálja a legjobb földet, Lótot kiszabadítja,
Melkizedeknek tizedet ad) behívja és fogadja az átutazókat, mint vendégeit. Mindent
megoszt, mindent odatesz az asztalra, amit egy jólelkű gazdag ember a
vendégbarátság gyakorlásában vendége megtisztelésére tehet. Az étkezés végén
elhangzó ígéret – hogy Ábrahám és Sára előrehaladott kora ellenére gyermeket
kapnak – világosan kinyilatkoztatja a három személy emberfeletti természetét. Most
Istentől életet kap, megkapja hitének és áldozatos szeretetének jutalmát,
Izsákot, aki által közelebb kerül az isteni megváltás az emberiséghez. Feltűnő,
miközben Ábrahám három vendéget fogad, mégis egyes számban beszél: „Uram”. A
szentatyák ebben a jelenetben látták meg a Szentháromság titkának ószövetségi
előrejelzését.
2. A Fiúisten örök életet kínál minden embernek (Lk 10,38-42). Az evangélium az ember asztalához
ült Istent mutatja be, de teljesen új körülmények között: a testet öltött Fiú
eljött, hogy az emberek között éljen. Jézus útban Jeruzsálem felé, délidőben
betért a betániai Mária, Márta és Lázár házába. A két testvér háziasszonyi
feladatukat úgy osztották meg, hogy míg Márta a konyhában foglalatoskodott,
addig Mária a vendégekkel társalgott.
Mindkét feladat kölcsönösen egymást kiegészíti, hogy egyforma vendégszeretettel
fogadják Jézust. Márta háziasszonyi buzgalmában egy idő után túllő a célon, és
méltatlankodni kezd. Ebben a pillanatban felborul a vendégszeretet békés
egyensúlya. Jézus az aktivizmus veszélyére figyelmezteti Mártát.
Isten Országának
várása abban áll, hogy a mellékes
dolgokat alárendeljük a lényegesnek, ami Isten szavának a meghallgatásában,
megszívlelésében és teljesítésében áll. Ez olyan magatartás kialakításához
vezet, amely gyökeresen megváltoztatja az életet.
Ábrahám e két
lányában a befogadás két aspektusát (az ó- és újszövetséget) láthatjuk: a vendégül látást, annak minden
gyakorlati velejárójával – ahol a törvény teljesítésében látják a megigazulást
-, melyet Márta képvisel; s a szerető
figyelmet – ahol a megigazulás a Krisztusba vetett hitből fakad, azért kell
az ő szavát hallgatni -, melyet Mária tanúsít. Egyik sem hiányozhat a
keresztény életéből, ám a súlypont a belső figyelmen van, és azon, amit Isten
adni akar.
Az embert nem a szétágazó,
mindennek megfelelni akaró tevékenysége vagy népszerűsége üdvözíti, hanem az, hogy
szeretettel hallgatja Isten szavát és azt hűségesen éli.
A Fiúisten
szolgálni jött igéjével, egész életével. Ő nem lázas cselekvést kért, hanem
szerető figyelmet, mert ez készít elő az Úrral való bensőséges találkozásra és
akarata szerinti tevékenységre. A mulandó emberi kapcsolatainkat szintén -
különösen a családban –, a figyelmes szeretet teszi széppé és értékessé. Így
van ez az Istennel is. Mulandó tevékenységünkben az örökkévaló szeretetnek kell
felragyognia, akkor szívünk mélyén megérint bennünket az Úr kegyelme, s feltárja
nekünk isteni ígéreteinek kimeríthetetlen gazdagságát. Ez által válunk
alkalmassá, hogy felfogjuk közlését: „Én azért jöttem, hogy
életük legyen, és bőségben legyen” (Jn 10,10).
3. Amit az Istennel teszünk,
üdvösségünkre válik (Kol
1,24-28). Szent Pál apostol 60-61 körül, amikor Rómában volt
fogságban, híreket kapott a Kolosszei egyházközségről. Ezt a közösséget Pál
egyik tanítványa, Epafrász alapította. Mivel Pálnak szívén feküdt az egész
egyház sorsa, ezért levelében néhány kérdésre válaszolt. Krisztust, az Atyának
képmását, a teremtés forrását, eszközét és célját, nemcsak mint az Egyház fejét
mutatja be, hanem mint az egész teremtés, minden mennyei és földi lény fejét. Mivel
egyedül ő a teremtő, egyedül neki van módjában az embereket gyökeresen megszabadítani,
őket egymással és az Atyával kibékíteni.
Pál
apostolnak a börtönben alkalma van elmélyülni Krisztus és egyháza titkában. Amikor
nem tud elmenni Kolosszébe, akkor szenvedéseit, tétlenségre ítélt állapotát
ajánlja fel az egyházért. „Örömmel
szenvedek értetek, és testemben kiegészítem azt, ami még hiányzik Krisztus
szenvedéséből az ő testének, az Egyháznak javára.” Mivel élete egységben
van Krisztussal, az ő példája szerint, szenvedéseinek érdemszerző ereje által képes
építeni és terjeszteni az Egyházat.
A
szenvedők, az idősek és a betegek mind az élet hősei lesznek, ha szívükben felajánlják
szenvedéseiket önmagukért és másokért. Krisztus nélkül a szenvedéssel nem
tudnánk mit kezdeni. Teher lenne az életünk ilyen szakasza. Viszont Jézussal
egyesülten szenvedve is építhetjük az Egyházat. Krisztustól kezdve napjainkig a
szentek egész sora erről tanúskodik.
A
világ plébánosaként ismert Szent XXIII. János pápa halála előtt egy héttel ezt
mondta: „Ez az ágy az oltárom. Egy oltár
pedig áldozatot követel. Kész vagyok meghozni. A zsinatért, a kereszténység
egységéért, az egész világ békéjéért.” Amikor haláltusáját vívta a pápa,
akkor titkára mindegyre biztatta: még egy fohászt, Szentatyám. Egy idő után a
haldokló pápa azt mondta: „Kedvesem, maga szent emberkínzó.” Tanulság, ha
életünk ott van az oltáron, akkor mutatjuk be legszentebb áldozatunkat, és olyankor
legyünk csendben és figyeljünk Istenre.
Testvéreim, a mai olvasmányok arra tanítanak, hogy
Isten a mi utunkon jár, de nekünk kell Őt behívnunk, másképp üres és szegény
marad életünk. Továbbá az ajándék, amit Istennek adunk, az csak pillanatnyi, de
az egy szükségeset – amit kegyelemnek mondunk, Isten Fia adja. Ha egységben
maradunk Krisztussal, akkor Titokzatos Testének, az Egyháznak építése közben
osztozunk az Ő szenvedésében és halálában, de a világ üdvözítésének örömében
is. Mert a Krisztussal megélt életben mindig jelen van az öröm, vagyis a
Krisztus dicsőségében való részesedés. A nyár folyamán úgy gyakoroljuk a
vendégszeretet szép erényét, hogy tárjuk ki a szívünket és fogadjuk be a vendéget, s azután asztalunknál nyerjen teret a szellemi igény
és a jézusi lelkiség.(16. C. vasárnap)
Mélyen szántó, igaz szavak !
VálaszTörlés