Olvasmány:
Iz 52,13-53. 12;
Szentlecke:
Zsid 4,14-16. 5,7-9;
Evangélium:
Jn 18,1-19,42.
Nagypéntek
– Ennyire szeretett engem az Úr
Ma nagypéntek van. Urunk
kínszenvedésére és halálára emlékezünk. Meghallgattuk az ige liturgiát, amely után elmélkedünk
Urunk halálba menő szeretetéről.
Tíz könyörgést végzünk a világért, hogy Jézus húsvéti
misztériuma megszenteljen mindenkit. Utána hódolunk a Szent Kereszt előtt, majd
szentáldozáshoz járulunk. Liturgiánk végén szentségimádást végzünk.
Fájdalmunkban és gyászunkban öröm van. Örömünk oka, hogy az üdvtörténet
egészében tudjuk szemlélni Üdvözítőnk szenvedését és halálát. Ma nemcsak
emlékezni akarunk, hanem átélni akarjuk az Úr keserves kínszenvedésének titkát.
Két olvasmány állítja elénk Isten küldöttének, a fájdalmak emberének
engesztelő áldozatát, amelynek meglesz a gyümölcse. Izajás próféta (Iz 52,13–53,12)
hét évszázaddal Krisztus előtt megdöbbentő bejelentéseket tesz, melyek János
evangélista (Jn 18,1–19,42) történeti leírásával egybeesnek.
1. A próféta megjelöli Isten szolgája szenvedésének okát: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”,
egyben megjelöli e szenvedés engesztelő értékét is: „a mi békességünkért érte
utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53,5).
Jézus szenvedését átélni segít, ha életünk olyan
pillanataira gondolunk, amikor ártatlanul szenvedtünk és keserűséggel teli
pillanatokat, napokat vagy hónapokat éltünk meg. Főleg, amikor szenvedésünkkel egészen
magunkra maradtunk. Amikor az Istenen kívül nem volt senkink, „mikor elhagytak,
mikor lelkem roskadozva vittem”.
2. Jézus szenvedésében ott van az Ő szeretetének lángolása. Teljesen nekünk
adta önmagát, kiszolgáltatta magát, Szent Pál így írja „kiüresítette magát” és
mi nem értékeltük, ahogyan szeretett, hanem kitaszítottuk. Ő pedig
megostorozva, kigúnyolva, keresztre feszítve, nekünk irgalmat esdve tette le
életét a mennyei Atya kezébe: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet”.
Jézus áldozatára a mennyei Atya a feltámasztással válaszolt: Isten Fia föltámadt a halálból, legyőzve a bűnt és a halált, s felragyogtatta előttünk a halhatatlanságot és az örök életet. Jézus Krisztus egyszerre Főpap és Áldozat, aki saját magát áldozta fel. „Mivel olyan kiváló Főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk (Zsid 4,14k).
3. Jézus Krisztushoz járulni azt jelenti, hogy életünk keresztjeit
elfogadjuk. Főleg
azokat, amiket megváltoztatni nem tudunk, és mennyei Atyánk akaratára
hagyatkozunk. Akkor remélhetjük, ahogyan Krisztus halálát
a megdicsőülés követte, úgy életutunk végén Krisztus dicsősége is
osztályrészünk lesz.
Jézus Krisztushoz járulni azt is jelenti, hogy
megcselekedjük szentáldozatát és az Eucharisztiát szívünkbe fogadjuk, mert
valahányszor e kenyeret esszük és e kehelyből iszunk, az Úr halálát hirdetjük,
amíg el nem jön (vö. 1Kor 11,26).
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése