Élményeim a Szenvedő Lelkekkel – Függelék 3.

Tisztítótűz: az ésszerűség is ezt kívánja. Ha teljesen eltekintünk is az írás és a hagyomány kínálta bizonyítékoktól, maga az emberi értelem is valószínűsítené – sőt, megkövetelné egy köztes állapot létezését a menny és a pokol között. Abból, hogy „semmi, ami tisztátalan, nem mehet be a mennyekbe” – az következik, hogy egy bocsánatos bűnnel vagy egy elmulasztott vezekléssel terhelt lélek nem mehet át az életből a mennyországba. Az igazságosságnak megfelelően azonban a pokolba sem küldhető, amely örök érvényű; mert egy ilyen büntetés nem állna arányban a vétkével.

Valószínűleg nagyon sok ember hal meg bocsánatos bűnökkel terhelten. Nem méltók arra, hogy azonnal a mennybe kerüljenek, de az sem lenne igazságos, ha elkárhoznának. Kell tehát, hogy legyen egy másik állapot is, ahol a büntetés arányos a vétekkel. Maga az értelem is ezt követeli.

Ez az állapot pedig a tisztítótűz, ahol a lelkek megtisztulnak a megbocsátható bűneiktől és vétkeiktől, és ezáltal olyan állapotba kerülnek, amely lehetővé teszi, hogy a mennyek országának kimondhatatlan boldogságában Uruk és Teremtőjük fenséges színe elé járuljanak.

Az eltávozottak lelkéért való imádkozás gyakorlata nemcsak a Szentírásnak felel meg, hanem emberi természetünk is erre ösztönöz bennünket. A szentek közösségéről szóló tanítás hangsúlyozza az emberiség szociális és lelki összetartozását, amennyiben rámutat, hogyan lehetünk egymás segítségére a szükségben. Ez nagyban hozzájárul ahhoz, hogy a halált se lássuk olyan ijesztőnek.

Mivel a 16. század reformátorai tagadták ezt a tant, nemcsak a Szentíráson és az egyház 16 évszázadon át töretlen hagyományán tettek erőszakot, hanem gátolták természetes ösztöneink kibontakozását és szívbéli vágyakozásunk teljesülését. Elvágták azokat a gyengéd szálakat, amelyek a földet az éggel, a testben élő lelket a földi porhüvelyétől már megszabadult lélekkel összekötik. Ha tudok imádkozni a testvéremért ezen a földön, miért ne tudnék akkor is, amikor már átlépte az örökkévalóság küszöbét? Vagy nem úgy van, hogy a halál csak a testet pusztítja el, a lelket pedig érintetlenül hagyja? Tehát nem él – gondolkodik, emlékezik és szeret – továbbra is? Milyen földi ok indokolhatná akkor, hogy ne gondoljak továbbra is a testvéremre, és az iránta érzett szeretetemet a haszontalan könnyek helyett az imádság sokkal hatékonyabb módszerével bizonyítsam? Van-e olyan keresztény, aki, mikor a nyitott sírnál áll, és látja szeretett hozzátartozójának koporsóját utolsó nyughelyére süllyedni, könnytől elhomályosult szemmel ne kiáltana az égre: „Istenem, könyörülj az ő lelkén!”

A protestáns sem azzal törődik, mit mond hitvallása a halottakért mondott ima erejéről, hanem a szívére hallgat, és a szeretet és együttérzés egyetemes nyelvén válaszol, amit mindenki megért. Halott barátja néma ajkáról ugyanazt a könyörgést hallja, amely Jób ajkairól tört elő nyomorúságában: „Könyörüljetek meg rajtam, barátaim, mert utolért az Istennek keze!”

Hogy egy ilyen kérés nem talál süket fülekre, a bizonyíték arra, hogy az emberi szívet nem lehet megfosztani a szeretettől és a szánalomtól egy vallási előítélet miatt.

Azokról a lelkekről, akik a halál küszöbéről átléptek az örökkévalóságba, és a tisztítótűzből arra kérnek bennünket, hogy imával emlékezzünk meg róluk, valóban elmondhatjuk: „Kezünkkel megérinteni és szemünkkel látni már nem tudjuk őket, de hála Istennek, a szeretetünk és az imádságunk elér hozzájuk.”

 

- folytatjuk -  

 

Az előző részek:

Élményeim a Szenvedő Lelkekkel – Függelék 1.

Élményeim a Szenvedő Lelkekkel – Függelék 2.