
1078 elején Luitpold
osztrák őrgróf és a bajor formbachi grófok is elfordultak IV. Henriktől. A szomszédos
Eckbert formbachi gróf Henrik elől kénytelen volt Magyarországra menekülni.
Alighanem
az itt tartózkodás nyomán házassági kapcsolat is szövődött a
megözvegyült magyar királlyal, mert Eckbert öccsének, Henriknek leányát,
Himmiltrudot, a formbachi kolostor alapítóját 1095-ben “magyar királynénak”
írják.
László 1078–79 fordulóján
eredménytelenül próbálkozott Salamon határszéli királyságának felszámolásával,
sőt akciójával kiváltotta IV. Henrik büntető hadjáratát 1079 pünkösd táján Regensburgból
személyesen vonult a keleti végekre, de ez is kudarcot vallott. Annyit azonban
elért, hogy Luitpold behódolt neki;
a Lajtán-inneni részt pedig elveszítette. Ekkor végleg lemondott arról, hogy
Magyarországot hűbérbirtokává tegye. Salamon egy ideig remélte, hogy sógora
megsegíti, de amikor 1080-ban Luitpold ismét szakított Henrikkel, és éket vert
Pozsony és Regensburg közé, megadta magát. Salamon elfogadta a főpapok és a
főurak által megszerkesztett békét, amely szerint Pozsony különállását feladva
hazatér, királyi jövedelmet kap, de önálló országrészt és hatalmat nem. A
békeállapot nem csupán ahhoz járult hozzá, hogy László uralma megszilárduljon,
hanem lehetővé tette az állam intézményeinek újjászervezését is.
Salamon
rövidesen megbánta behódolását, s 1082-ben László életére tört, összeesküvést
szőtt, mire a király elfogatta és a visegrádi Sibrik-dombi börtönbe záratta.
Innen 1083-ban a szentté avatások idején engedte szabadon Salamont. Ahogy a
krónikás feljegyezte: „Szent István király és Boldog Imre
hitvalló testének felemelésekor néhány napig a király mellett tartózkodott.”
Salamon nem sokáig vet részt nemzetségének is szóló, általános örömünnepben. Ismét
német földre ment, feleségéhez, de a német császárlány a trónját vesztett
királlyal már nem állt szóba. Salamon ekkor otthagyta a nyugati, keresztény
világot és a pogány besenyők Kutesk (Cselgü) nevű vezéréhez ment: „Megesküdött neki, hogy Erdély
tartományt tulajdonába, leányát pedig feleségül adja, ha megsegíti László
ellen. Kutesk (Cselgü) vezér pedig a
hiú reménytől csábítva nagy tömeg kunnal (besenyő) egészen Ungvár és Borsova vidékéig hatolt be Magyarországra. Ezt
hallván László rájuk rontott: sok ezer kun (besenyő) semmisült meg színe előtt, hullott kardélre hányva. Salamon király
pedig úgy menekült el Kuteskkel, mint kitépett tollú kacsák a keselyű karmai
közül.” A hagyomány szerint a moldvai Szeret folyóig üldözte, ahol a folyó
vízéből ivott és így szólt: Szeretem, Szeretem. Azóta is a folyót Szeretnek
hívják. Salamon ezek után végképp eltűnt a történelem színpadáról. Valószínűen
1085-ben, a besenyők egy görög földi hadi vállalkozásában vesztette életét.
Erről felesége is tudomást szerezhetett, mert 1086-ban Judit újból férjhez
ment, ezúttal a cseh herceghez. A magyar krónikás hagyomány úgy tudta, hogy Salamon
eltűnése nem halálát, hanem életének a keresztény szentség irányába való
fordulását jelentette, és ezentúl mint remete élt.

Istvánt példaképének
tekintette, mert ismerte
bölcs Salamon mondását: „Jövőkép nélkül
elpusztul a nép!” Belátta, csak akkor tudunk megmaradni, ha a keresztény
szentség összeforr a nemzeti szellemmel. Ezt maga is megjelenítette. Helyesen
írja Prohászka püspök: „Szent László nem
tanít, ő nem apostol, de ő küzd, harcol, s győz a kereszténységért. A
nép hajlamait, harci hagyományait, bátorságát, vitézségét lépteti be az eddig
inkább csak tűrő, szenvedő, csöndes megadású kereszténységbe, s ezzel vezeti be
az Egyházat a magyar népéletbe. A
népnek ugyanis a hős, a dalia, a vitéz harcos tetszik. Az ősi dicsőség
pogány egén ott ragyogtak a hősök, a magyar kar, a bátor szív, amelytől egy
világ reszketett, nem szűnt meg lelkesíteni a népet, s eddig ez mind hiányzott
a kereszténységben. Az emberek meg voltak ugyan keresztelve, de a nép még nem, mert a nemzet akkor válik kereszténnyé,
amikor eszményeit keresztelik meg. A régi vitézséget Szent László tüntette fel
önmagán; e
jellemvonása által szívén ragadta meg a nemzetet, amelynek öröme és eszménye
László lett; dicshimnuszt zeng a legenda róla, alakjában
beleszövődik a nemzeti lelkesülés minden nagy gondolata s meleg érzelme. A kereszténység ezentúl már nemzeti életté, a
keresztény király a nép hősévé vált.” (Összegyűjtött munkák XII., Budapest 1927, 112-113.)
dr. Darvas-Kozma József
Előző részek: