Szent Pál azt írja Jézusról: „kiüresítette magát, és hasonló lett az
emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember.” (Fil 2,7) A
sátán ezért is kísértette meg a pusztában Jézust, mert nem tudta pontosan
kilétét. Azt felismerte, hogy Jézus az Istenhez tartozó nép képviselője.
A
tanítványok is fokozatosan ismerték meg mesterüket.
Az igazat Péter mondja ki: „Te vagy Krisztus, az élő Isten fia”.
Jézus ettől kezdve szenvedéséről és megdicsőüléséről beszél nekik.
Hat nap
múlva Jézus három tanítványával – Péterrel, Jánossal és Jakabbal – „fölment egy magas hegyre”, a hagyomány
szerint a Tábor hegyére, hogy az eddig elrejtett istensége átsugározza testét, s
magát istensége dicsőségében mutassa meg az Ószövetség két nagy személyiségével,
Mózessel és Illéssel, a törvény és a próféták képviselőivel: „ott elváltozott előttük, arca ragyogott,
mint a nap, ruhája pedig olyan fehér lett, hogy vakított, mint a fény”.
Ez
azt jelzi, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása az Újszövetségben van, és az ószövetségi kinyilatkoztatás megkoronázása Jézusban. Olyan fenséges volt
e színeváltozás, hogy a tanítványok szinte elfeledtek mindent, amit lent
hagytak a hegy tövében, elfeledték a földi élet értékeit. Péter gyermekies
szavakkal fejezi ki, hogy az Úr rendelkezésére áll: „Uram, jó nekünk itt lennünk! Ha akarod, felállítok itt három sátrat:
neked egyet, Mózesne egyet és Illésnek egyet!” (Mt 17,1-9).
Ekkor fényes felhő borította be őket, mely Isten megjelenésének
kísérője, mint a Sínai-hegynél, s most is felhőből hallatszik az
ünnepélyes kijelentés, az isteni szózat,
mely megismétlése és kibővítése a keresztelésnél elhangzott szavaknak: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem
telik. Őt hallgassátok!”
A mennyei Atya kijelenti, hogy még nincs itt az
örvendezés, gyönyörködés, a Jézuson bemutatott végső állapot ideje. Addig még
Jézusnak szenvednie kell. S akik vele együtt meg akarnak dicsőülni, azoknak
Jézusra kell hallgatniuk.
Jézus a földre borult és megijedt tanítványokhoz bizalommal
szól: „Keljetek fel, és ne féljetek!”
Ott a hegyen jobban lelkükbe vésődött az
Atya Egyszülöttjének Isten dicsőségétől ragyogó arca, mint később Veronika
kendőjén a szenvedő Krisztusarc.
A keresztény hit központja lett az Isten dicsőségétől
ragyogó Krisztusarc, a második isteni személynek az arca. A hegyről lejövet lelkükre
kötötte, hogy senkinek se szóljanak a látomásról, míg az Emberfia a holtak
közül fel nem támad. Így erősítette meg a szenvedéstől és a bajoktól félő
tanítványokat, hogy meg ne inogjon hitük, amikor őt szenvedni és meghalni
látják.
Az Emberfiát csak hittel követheti az ember, úgy mint Ábrahám, aki
minden látszat és emberi elgondolás ellenére Isten ígéretében hitt. (Ter 12,1-4a)
Mi pedig a megdicsőült Urat követjük (2Tim 1,8b-10), ezért miénk lesz az élet és a
halhatatlanság.
„Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” 2Pt 1,17.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése