Ahová Jézus követése vezet

A jelen legnagyobb problémája mi vagyunk, a lelkivilágát veszített emberiség. A jogainkat addig hangoztattuk, hogy megfeledkeztünk a személyes kötelességeinkről. Most amikor a bajok sokasága vesz körül, azt kérdezzük, hogy ki a hibás? Az elődök, amiért brüsszelliek kezébe tették az utódok sorsát vagy mi magunk vagyunk vétkesek, hogy elszakadtunk a helyes úttól? Gandhi így figyelmeztette függetlenségre vágyó népét: „A Gangesz  jogai a  Himalája magas kötelezettségeiből fakadnak”. Most nem vitatkozni kell, hanem meg kell látnunk, hogy mik a kötelességeink, főleg mik Istenünk tervei.

Sámuelhez így szólt az Úr: menj Betlehembe, és kend királlyá Izáj fiát. A próféta a helyszínen Isten szándékához igazodik, mert Isten nem azt nézi, amit az ember. Az ember a külsőt nézi, az Úr viszont a szívet, a lelkületet tekinti. Ezért is mondja a hetedik fiú megérkezésekor Sámuelnek: „Rajta, kend föl, mert ő az”. Ettől a naptól kezdve Dávidot eltöltötte az Úr lelke. (1Sám 16,1b 6-7. 10-13a)

Jézus az Isten Fia, elég erős ma is, hogy visszaadja az elvakult emberiség szemevilágát, mint ahogy megnyitotta szavával a vak szemét: „Menj, mosakodj meg a Siloe tavában. Ő elment és megmosdott, és amikor visszatért, már látott”. (Jn 9,1-41) 

Aki Jézus szavára elindul, látni fog. A csoda hatására a hitetlen zsidók nehéz helyzetbe kerültek. Először tagadni akarják az igazságot, még tanukat is keresnek ellene. A csodát semmikép sem tudják letagadni, ekkor a gúny fegyvereivel k hadonásznak, a népet pedig megvető kézmozdulattal illetéktelennek minősítik. A vakonszületett minden üldözés ellenére híven kitart Jézus oldalán, mert Isten kegyelmének működése meg­nyitotta szemét. Az eset feltűnést keltett, Jeruzsálemben beszélnek róla, a nagytanács tagjainak fülébe is eljut. Tudni szeretnék, hogyan történt minden; izgatottak; fenyegetőznek; a szülők és rokonok felelősségrevonását követelik. Ők pedig félnek és mentegetőznek: „De hogy most miért lát, vagy ki nyította meg a szemeit, azt nem tudjuk. Kérdezzétek meg tőle magától”. Erre magát a meggyógyultat kezdik össze-vissza faggatni és nekik kedvező vallomásra bírni. „Dicsőítsd meg az Istent! Mi tudjuk, hogy ez az ember bűnös”. Meg akarják győzni, hogy csalódás áldo­zata. De ami benne és rajta történt, napnál világosabban hirdeti, hogy az egész Isten műve: „Ha ő nem Istentől volna, nem tehetett volna semmit”. Erre a szidalom és fenyegetés fegyvereihez nyúlnak és mikor így sem érnek célt, végül ki­közösítik: „Kitaszították őt”. 

Amikor Jézus találkozott vele, megkérdezte tőle: „Hiszel-e az Emberfiában? Ő így válaszolt: Ki az, Uram, hogy higgyek benne? Jézus ezt felelte: Látod őt, aki veled beszél, ő az! Ő így válaszolt: Hiszek, Uram! És leborult előtte”. 

Jézus a szegény kitaszítottal törődik. E felebaráti szeretetet végképp Ő tárta fel kereszthalálában. Jézus követése ma is feladat, ezért: „Éljetek hát úgy, mint a fény fiai. …”. (Ef 5,8-12) A kereső emberek eligazításáért érzett felelősségünk arra kötelez, hogy a sötétségből a világosságra, a halálból a keresztség által Krisztus adta dicsőségbe jussanak.

„Aki engem követ, övé lesz az élet világossága.” Jn 8,12.