Covid-19 - Vigyázunk egymásra?

 Vigyázunk egymásra... írtam 2020. november első napjaiban, ami egy év után még jobban kötelez!

Különös, ahogyan ránk köszöntött 2020 novembere. A világ most a pandémia második hullámáról beszél, amely sok embert fertőz meg több kontinensen, világszerte. Hivatalosan az Egészségügyi Világszervezet (WHO) tavasszal meghirdette a pandémiát. A COVID–19–pandémiában már több tízmillió ember betegedett meg, és százezrek hunytak el.

November Mindenszentek ünnepével kezdődött és a Halottak napjával folytatódott. A média hírei figyelmünket óránként a betegségre és a halálra terelik, egyházunk pedig mindkettőnek életünkbe való beillesztésére tanít.

A betegség és a halál olyan téma, amelyre egészséges és életerős fiatalok nem szívesen gondolnak. A halál olyan számukra, mint egy távoli sziget, amelyen életük hajója csak késő öregségükben köt ki. Ám a fiatalok sem kivételek, mutatja a járvány második hulláma.

A betegség az az állapot, amely akadályozza az emberi szervezet normális működését. Október 6-án engem is elért. Nem tettem fel kérdéseket Istennek, hogy miért éppen engem ért, mert ember vagyok. Hittel vallom, hogy a betegség, a szenvedés a bűn következménye, de lehet próbatétel is (Jób), vagy Isten művének a megnyilvánulása életünkben (Jn 9,1–41).

A betegség oka többnyire Isten titka. Hiába kutatjuk, nem tudjuk kitalálni. Amit Isten megenged, azzal javunkat is akarja. Van, aminek mi vagyunk az okozói. A betegség megtanít végességünkre, tehetetlenségünkre és figyelmünket az élet értelmére irányítja. Azt is felfogjuk, hogy az orvosi segítség mellett rászorulunk Istenre. Megboldogult édesapám egyik utolsó fohásza volt: „Hiába születtünk, ha nem lehetünk az Istené. Végy magadhoz Uram!”

A betegségben megismerjük magunkat is. Megtanuljuk jobban becsülni embertársainkat... Október 17-én, szombaton élet-halál között voltam a kórházban. Annyi erőm sem volt, hogy felálljak. Az ágy szélén ülve az őrangyalomhoz imádkoztam, amikor hátulról mennyei fény világította meg előttem a földet. Az angyal megmondta, hogy mit kell csinálnom. Két lehetőség között választhattam. A világosság útját ajánlotta. Felsorolta feladataimat és mindazok nevét, akik nekem segíteni fognak. Szavát követtem és segítséget kértem. Ezután a Gondviselés útja következett. Harminchat óra múlva gyógyszer is érkezett, állapotom jóra fordult. 27-én a mentő plébániámra szállított.

Kedves Olvasó! Súlyos betegségemben a gyógyító Jézussal, sok jóakaratú emberrel, orvossal, ápolóval és beteggel találkoztam. Mert „hűséges az Isten, erőtökön felül nem hagy megkísérteni, hanem a kísértéssel együtt a szabadulás lehetőségét is megadja, hogy kibírjátok” (1Kor 10,13). Égi és szentségi segítséget is kaptam, hogy Jézus Krisztussal vállalni tudjam az ember-sorsot.

Megköszönöm a hívek szeretetét, segítőkészségét, a sok-sok imát, szentmise-felajánlást, a szentségimádást, a gyerekrajzokat, amit a kórházba küldtek. Isten fizesse! Kérem a Szűzanyát - a betegek gyógyítóját -, hogy óvja mindnyájunk életét, és adjon erőt munkánk végzéséhez. Tegyük a betegséget Istenhez vezető eszközzé, amikor meghajlunk Isten akarata előtt, rendületlenül bízva jóságában, hogy minden a javunkra válik (vö. Lk 22,42).

Kozma László költő a Visszaveszem a temetőt című versével kívánt nekem az életbe visszatérést:

„Nem a szerződést, amely határt szab –

Visszaveszem a Kálváriákat.

Nem az erdőt, kalászos mezőt –

Visszaveszem a temetőt.

Nem a patakot, mely aranyat hordott –

Visszaveszem az ember-sorsot.

Lehet keserűség, gyötrelem –

Lelket épít mégis győztesen.

Félredobták, szemükben mit sem ért – 

Visszaveszem a szenvedést.”  

Kedves Olvasó! Lábadozásomat, imáimat és e cikk megírását is a betegek gyógyulásáért, és az elhunytak örök üdvösségéért ajánlom fel (vö. Kol 1,24). Vigyázzunk egymásra!

Megjelent a Krisztus világa 2020. novemberi számának 2. oldalán.

( Dr. Kozma László költő, aki köszöntött talpraállásomkor, sajnos 2021. ápr. 14-én elhunyt. Emléke legyen áldott.)