Október 6-án vértanúinkra emlékezünk

Csíkszeredában minden év október 6-án a Millenniumi-templomban este 7 órakor megemlékezünk az 1848/49-es forradalom és szabadságharc halottairól.

Imádkozó és emlékező Testvéreim!

A nemzetek élettani törvénye a szakadatlan küzdelem, törtetés az önállóság, a függetlenség felé, ahogy ma mondjuk az autonómia felé.

A magyar nemzet életét a mohácsi vész után főleg a jogaiért való küzdelem jellemzi. A Kelettel, Nyugattal vívott százados küzdelem a magyar nemzet javára dőlt el, felszabadult az ország 1700 körül a török alól a Habsburgok segítségével. Majd az osztrákok a dualizmus alapján nem a kettős állam nemzeti kifejlesztésén fáradoznak, egy önálló Magyarország és egy önálló Ausztria, hanem csak az egy, abszolút Ausztria megalkotásán.

A Habsburg-ház szándékát világosan látja, II. Rákóczi Ferenc fejedelem, aki a magyar szabadság védelmére kel. Éppen ezért a hazaszeretet mélységét és tisztaságát tekintve II. Rákóczi Ferenc szabadság hőseink között az első helyen áll; mint egyén, hívő katolikus pedig példaképe minden időnek. Utána időben az 1848/49-es szabadsághősök és mások következnek napjainkig.

A hazaszeretet hőseinek emléke arra tanít bennünket, hogy haldokló népet csak szabadsághősök képesek feltámasztani! A nemzetnek erős életet a földön csak olyan utókor biztosíthat, amelyet a hősök kegyeletes emléke lelkesít. Ezért számunkra október 6. erős gyökér, a jelen és a jövő belőle él!

Emlékező Testvéreim!

E napon gondoltunk-e arra, vajon mit szerethettek más népek fiai a magyarokban? Vajon mi állította a magyar szabadságharc mellé az osztrák, a német, a horvát és a szerb nemzetiségű tábornokokat?

Kérdéseinkre a feleletet megtaláljuk népünk jellemében. Múltunk gazdag története és irodalmunk tanúsítja a magyar népnek azt a jellemvonását, hogy akit vagy amit megszeret, azért nem sajnál semmit sem. Ezt nemcsak előkelő királyaink, hanem a nép földközelben élő rétegeiben is előfordul a magyarságnak az a jellemvonása, amit nagy kultúrfilozófusunk Prohászka Lajos így fogalmazott meg, hogy a magyar „gens sibi prodiga” vagyis önmagát pazarló nemzet vagyunk. Vagy ahogy a szólásmondás is jelzi: vígan megyünk tönkre!

Gens sibi prodiga! - önmagát pazarló nemzet vagyunk. A prodigus, a, um  latin szónak több jelentése van. Ma a pazarló szót az ifjak kevésbé értik. Inkább tékozlót, szét pallót, mindent szétszórót értenek alatta. Pedig a pazarló nem tékozló! A tékozló anyagi és erkölcsi értéket méltatlan célra fordít (Lásd a tékozló fiú történetét: Lk 15,11). 

A pazar szó jelentése pompás, remek, fényűzően díszes, gazdag.

A jó értelemben vett pazarló csak azt teszi, amit Jézus mondott a gazdag ifjúnak: „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,21)

A magyarság e gáláns természetét felfokozta a kereszténység. Jézus, amikor a szeretetet jellemezte, akkor ilyeneket mondott: Aki kér, annak adjál... Aki elveszi a ruhádat, annak add oda a köntösödet is... Aki egy mérföldre kényszerít, menj vele kettőre... Aki értem és az evangéliumért elhagyja.... száz annyit kap e földön, s ráadásul az örök életet!

Ez a jézusi szeretet mércéje: a határtalan szeretet. Szent István Intelmeiben ezt a szeretetet emelte ki. Ezért fogadtuk be magunk közé az üldözött jászokat, kunokat, északról a szlávokat, majd a Balkánról menekülő népeket.

A feltett kérdésre, hogy mi állította a magyar szabadságharc mellé a tábornokokat? – válaszom egyértelmű: a magyarok önfeláldozó és szabadság szeretete vonzotta az igazi értékeket tisztelő osztrák, német, horvát és szerb nemzetiségű tábornokokat. Az aradi 13 és Batthyány Lajos vértanú napján erre az önfeláldozó, odaadó, örök szeretetre emlékezünk.

Gondolkodjunk azon, hogy mit nyerne nemzetünk, mit nyerne a magyarság, ha minél többen követnénk szentjeink és nagyjaink példáját? Mit nyerne Magyarország, ha ma is a nemzet építésén fáradoznánk, és nem előválasztási bohózattal foglalkoznának, akik ezt teszik?