Szent István király élete 5-6. rész

5-6. rész - Milyen volt a kezdeti egyházi élet? A magyarországi kereszténység megalapozásán világi papok és szerzetesek egyaránt munkálkodtak. A püspök szinte apát módjára állt a székesegyház köré tömörült világi klerikusok és szerzetesek élén. Szent István az esztergomi érsekség felállítása idején adta ki első törvénykönyvét, amely többek között így intézkedett a vasárnap megtartásáról: „A papok pedig és az ispánok hagyják meg az összes falusi bírónak, hogy ezek parancsára vasárnap mindenki menjen a templomba, öregek és fiatalok, férfiak és nők, kivéve azokat, akik a tüzet őrzik.” Az istentiszteleten való részvétel eleinte parancsszóra történt, de tévedés lenne ezen azt érteni. hogy Szent István megelégedett a parancs formai betartásával. A szent király törvényhozóként állapotbeli kötelességét teljesítette, alapvető keresztény követelménynek tett eleget. Törvényei egyikéből arra lehet következtetni, hogy törődött az újonnan megtértek hitbeli ismereteinek gyarapodásával is, mert „azok, akik az istentisztelet hallgatására a templomba menvén a misék szertartása alatt egymás közt mozognak és másokat zavarnak, haszontalan történeteket mesélgetve és nem figyelve a szent olvasmányokra és lelki táplálékokra, ha idősebbek, dorgálják meg őket és gyalázattal űzzék ki a templomból…” Ennek csak akkor lehetett értelme, ha a papok a népet tanították, a szent olvasmányok lényegét elmondták és lelki táplálékul megmagyarázták. A IX. század elején az avarok térítésének segítésére összeállított kézikönyvből ismeretes, hogy az újonnan megtérőkkel a keresztség előtt ismertették az üdvösségtörténet rövid foglalatát a keresztség után pedig a megtartandó parancsokat magyarázták el. Joggal feltételezhető, hogy a keresztény hit legfontosabb elemeit már a megkereszteltek, első nemzedéke elsajátította, nem csekély mértékben Szent István „apostoli” tevékenysége folytán. Az igazságos („iustus”) és jámbor („pius”) király békeszerető („pacificus”) vagy szükség esetén béketeremtő volt. Az első törvénykönyv utolsó cikkelye ezt mondja: „Akarjuk, hogy erős béke és egyetértés legyen öregek és fiatalok között, mint az Apostol mondja: „Mindnyájan egyetértők legyetek. És senki se merjen mást megtámadni ...”.

A béke szeretete nem jelentett erélytelenséget. Ha az újonnan meggyökerezett kereszténység került veszélybe, ha az országot támadták meg, Szent István habozás nélkül kardot ragadott. A szomszédos országokkal kitartóan kereste a békét, ám ezt a törekvését nem mindig koronázta siker. Amikor 1015-ben Boleszló lengyel király elfoglalta a Morvavölgy néhány magyar határvárát Szent István nem sokat késlekedett és azokat még 1018 előtt visszavette. Keletről a besenyők ekkortájt támadtak Erdélyre. „Egy éjszaka valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva megparancsolta, hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi Fehérvárra és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan, amint lehet. Mert előre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények ellenségei, vagyis a besenyők, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel fogják dúlni a földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is volt már a besenyők váratlan csapása: gyújtogatással és fosztogatással mindent elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az emberi lelkek a falak menedékében megmenekültek” - írta a nagylegenda.

6. rész: Bizánccal szövetségben, a bolgárok elleni háborúra a bolgár és magyar uralkodóházat összekötő dinasztikus házasság felbomlásával került sor. Szent István azután, hogy a lengyelektől visszafoglalta a határvárakat részt vett a balkáni hadjárat utolsó szakaszában. A főváros bevételekor nem csatlakozott a hadizsákmányt ejtő, fosztogató bizánciakhoz, és ez a magatartás a kortársak szemében igen feltűnő volt. Ki emelt módon említik: megelégedett azzal, hogy a Szent György-templomból ereklyéket hozzon magával, amelyeket később Székesfehérvárott, az általa alapított bazilikában őriztek.

Szent István a királyi-törvényhozói, apostoli-egyházszervezői méltóság gyakorlása mellett ezekben a harcos években töprengett a kisebb fiához, Imre herceghez írt Intelmeken, és az igaz hit plántálása mellett ezzel a művel valóban kiérdemelte a doktori méltóságot. Bár a szöveget nem ő fogalmazta meg latin nyelven és a betűket nem ő rótta a pergamen lapokra, a tartalom tőle származik, az igazi szerzőséget joggal tulajdonítja neki a történelmi hagyomány. Az Intelmekben az atyai gyengédséget és szigort szeretet és felelősségérzet járja át vér szerinti leszármazottja valamint nemzete iránt.

Uralkodását két szakaszra lehet osztani, mert az ország- és egyházszervezés, a kényszerű háborúskodások után az új, keresztény királyság függetlensége birtokában bátran nyithatott Nyugat felé. Mindez 1018-1019 táján történt a Szentföld felé vezető zarándokutak hazai szakaszának megszervezésével. A nemzetközi kapcsolatok természetszerűen bővültek, ennek hatásaként új segítőtársak érkeztek.

Cluny apátja, Szent Odilo (996-I048) levelet intézett a magyar királyhoz: „Hogy lelkeden mennyire elárad az isteni vallás és az istentisztelet iránt való szeretet, szinte az egész világ hirdeti, leginkább pedig azok tesznek róla bőséges tanúbizonyságot, akik az Úr sírjától visszatérnek.” A zarándokok magyar földön a biztonságon túl a király bőkezű támogatására is számíthattak. „Vándor voltam és befogadtatok” - Szent István jól emlékezett a krisztusi parancsra. Az újabb munkatársak között 1020 után érkezett hazánkba Velencéből Szent Gellért, aki nem betűvetésre tanító mestere, hanem lelkiatyja volt Szent Imrének.

Erre a második korszakra több új egyházi alapítás esik. A sort a zalavári apátság nyitotta meg (1019). Esztergom a zarándokúttól távolabb feküdt, ezért a szent király nem habozott, és új központot szervezett. Székesfehérvár a Szűz Mária tiszteletére szentelt bazilikával „országlásának” központja, majd később temetkezési helye lett. Itt, e templomban állt a „regni sedes principalis”, az a márványtrónszék, ahonnan igazságot szolgáltatott. Az alapítás éve nem ismeretes, és az építkezés hosszabb ideig tartott.

A veszprémvölgyi monostor görög apácák otthona lett, ahol Szent Imre Bizáncból származó jegyese nevelkedett. (Két évszázaddal később Szent Erzsébet is kisgyermekként került külföldre!) Szent István elsőszülött fia nem Imre volt, hanem Ottó, és több, név szerint nem ismert, fiatalon elhunyt gyermekéről tudunk. Szent Imre, mint másodszülött először egyházi pályára készülhetett, az európai uralkodócsaládok szokása szerint erre bátran lehet következtetni, és csak bátyja halála után lett trónörökös. A Bizáncból hozott jegyes még gyermek volt, ugyanis apácák nevelésére szorult, s a vele kötött jegyesség politikai érdekeket szolgáló diplomáciai tett, dinasztikus házasság előkészülete, és nem tényleges házasság.

Előző részek: 

Török József - Szent István király élete 1-2.

Szent István király élete 3.

Szent István király élete 4. rész