Közösségépítés rózsafüzérrel 1. rész

A kolozsvári Nőszövetség aulájában (Szentegyház utca) az angyali üdvözlet újszerű megjelenítése látható. Az alkotás bal oldalán Szűz Mária monogramja, jobb oldalán a görög „Métér Theou” vagyis Isten Anyja szavak rövidítése (mintha a piaristákra utalna) azt a látszatot keltik, mintha ezek a szárnyak tartanák fenn az egész kompoziciót. Az alkotó megjelenítette a Szentlelket is galamb képében Gábor angyal és a Szent Szűz felett, hiszen a megtestesülés titka a Szentlélek ereje által történt.

Fontosnak tartom, hogy e kép üzenetéből induljunk ki, amikor a rózsafüzér imádság közösségépítő jelentőségéről akarunk értekezni, elmélkedni. 

Mégis, hogy mindenki számára szemléletesebb legyen mondanivalóm, ezért egy pillanatra képzeljük magunk elé a csíksomlyói Napbaöltözött Boldogasszony képét. A Szűzanya fején hármas korona látható és feje körül 12 csillagból álló koszorú. Jobb kezében jogart, bal karján a kis Jézust tartja. (Az ikonok három csillagát helyettesíti a hármas korona. Jelentése, hogy Mária szűz volt a szülése előtt, szűz maradt a szülés alatt és szűz a szülés után is.) Lába alatt a föld és a félhold, a kígyó és az eretnek fej, vagyis ő a kegyelem rendjében a bűn és a mulandóság felett áll. Szűz Mária egész alakját a nap sugarai veszik körül, ami a kegyelemteljesség jele.

Most a szobor bal aljától az óramutató járása szerint tekintetünkkel lentről felfelé haladjunk, ugyanakkor csendesen kezdjük el mondani  az Üdvözlégy Mária ima első részét, úgy hogy Jézus nevét akkor mondjuk ki, amikor tekintetünk a felső csillagig ért. A Jézus nevének kimondása után az Egyház imáját mondjuk, miközben tekintetünk a jobb oldalon lefelé halad a szobor aljáig. És így ki is alakult az első füzér.

Amit az első részben mondtunk, az Gábor angyal és Szent Erzsébet köszöntésének részei, olyan üzenet, amely tetőpontját a megtestesült Igében, Jézusban éri el, mert Jézus ennek az imának a központja. Az áldó Jézust balkarján tartó Istenanyát, aki igent mondott a megváltásra – és akit mi magyarok Asszonyunknak hívunk –, most szeretettel szólítjuk meg és arra kérjük, hogy tekintsen reánk – akik élő hittel sorakozunk Jézus mögé –, és imádkozzék értünk  bűnösökért most és halálunk óráján. Ez a kép és ima egyszerre segít bennünket, hogy megértsük azt az elmélkedő imát, amelyet rózsafüzér imádságnak nevezünk. 

1.   Az elmélkedő vagy benső ima – írja Avilai Szent Teréz – nem egyéb, mint barátság Istennel, négyszemközti együttlét vele, aki szeret bennünket. Az elmélkedő imában nem azért mondjuk ki ismételgetve vágyainkat, hogy befolyásoljuk Istent, hanem azért, mert szeretjük őt. Az elmélkedő imát, a szerető viszonyt kifejező imát nem lehet könyvből tanulni, hanem gyakorolni kell, elmélkedni kell hozzá. Eligazítást is azok kapnak, akik szeretnének mindennap elmélkedni, vagyis Istennel lenni.

a) „Máriában a Krisztus-szemlélés fölülmúlhatatlan mintaképét kapjuk. A Fiú arca különös jogcímen tartozik hozzá. Az Ő szíve alatt formálódott, emberileg hasonló lett hozzá, ami kétségtelenül még nagyobb lelki bensőséget is jelent. Senki sem hasonlítható Máriához abban, ahogy állandóan szemlélte Krisztus arcát. Lelki szemei már az angyali üdvözletkor rászegeződtek, amikor a Szentlélektől foganta őt; s a következő hónapokban kezdte érezni jelenlétét, és elképzelni arcvonásait. S mikor végre Betlehemben világra hozta, testi szemeivel is megpillanthatta a Fiú arcát, miközben bepólyálta és jászolba fektette (vö. Lk 2,7). Ettől kezdve tekintete, mely mindig imádó csodálattal volt tele, nem szakadt el tőle.” (II. János Pál: Rosarium Virginis Mariae, 10. 2002. okt. 16)

            b) Az elmélkedő imádságot gyakorolta az Úr Jézus. Mindjárt tanító útja előtt negyven napon át a pusztában tartózkodott, böjtölt és imádkozott. A mennyei Atyával beszélgetett. Eközben megkísértette a sátán, de ő megmaradt az Atya szeretetében, és ezzel is diadalmaskodott a gonosz felett.

            c) Jézus példáját követték az őskeresztény remeték is. Ők a puszta magányát választották, hogy egyedül legyenek az egyedülvaló Istennel. Vagyis elmélkedjék bele magukat az Isten szeretetébe. Magányos és veszedelmekkel teli életet éltek, közben kísértést szenvedtek. Ekkor tapasztalták meg, hogy Isten gyermekeiként élni a közösség vezetői a püspökök és a papok az élő Krisztus és  az apostolok képviselői segítenek, amikor tanítanak és a szentségekkel megszentelnek, aztán közvetlen figyelmeztetéssel a szülők, barátok és keresztény testvérek szintén segítenek. A magányos remeték felismerték esendő voltukat, megtanulták a „szellemek megkülönböztetését” és a mindenkori vezető szükségességét. Ezért egy-egy remete gyakran mérföldeket vándorol Isten rávonatkozó szaváért, csakhogy egy rövid tanácsadó szót halljon, „az üdvösség egy szavát”, amely jelenlegi helyzetében Istennek rávonatkozó ítéletét és akaratát foglalja össze.

            A kapott szavak hatását nem annyira tartalmuk magyarázza, hanem a Szentlélek belső, kísérő működése a hallgató lelkében. Ez égő hitet tételez fel, az Isten szavának és az üdvösségnek mélységes éhezését. Ezt a világosságigényt viszont a megpróbáltatások és a bűnbánat szülték. A vezetés, ami egy mondat vagy egy szó csupán – Isten felelete volt arra az igényre, melyet a lélekben a próbatétel és a töredelem teremtett –, hogy a Szentlélek kegyelmeinek hűségesen megfelelve, elérje annak különleges célját és eljuthasson az Istennel való egyesülésre. Ez volt a lelkiember, akinek egész életét, minden időben és minden tevékenységében, lelkivé emelte a Szentlélek működése, akár szentségek által, akár személyes, benső ihletéssel. A lelki ember az, aki „akár eszik, akár iszik, vagy bármi mást tesz, mindent Isten dicsőségére cselekszik” (1Kor 10,31). Minden cselekedetében szabadon, önként, szívből jövően jár el, szeretetből.

            2. Az elmélkedés ismert volt őseink előtt is. Elmondhatjuk róluk, hogy elmélkedő emberek voltak. Erről tanúskodnak a 9. és a 10. századi arab és görög utazók feljegyezései, továbbá szavaink, házi- és telekrendszerünk, családi szokásaink és a székely kapuk. Mindezek eleink felfogását őrzik a nagy világról (makrokozmosz) és a családról (mikrokozmosz). Az élő világ a mennyből, az égből és a földből állt. Olyan e kép, mint egy piramis, melynek csúcsán a menny lakója – az ég és föld Ura – az egy Isten van, akit imádtak és akinek áldoztak. A világkép középső részén van az az ég, két nagy világító testtel, a nappal és a holddal meg apró csillagokkal, melyeket tiszteltek, mivel a föld növényeit, állatait és az embereket szolgálják. Áldottnak mondták a napot és szépnek (babbának) a holdat, de nem imádták. A földi világhoz tartoztak a növények, állatok és az emberek. Az ember útja pedig a földi világból indult és célja volt a menny.

            A család őseink mikrovilága volt, amelynek csúcsán az egy Isten, a menny lakójja állott. Ő a szeretet szálaival kötötte össze a férfi és a nő életét. Ekkor ők új állapotba mentek át, a földi világból az égi rendbe léptek a családalapítással. Ettől kezdve az új család egén úgy tündökölnek, mint a nap s a hold az égen. A férfi úgy jár-kel a családjáért, mint a nap reggeltől estig. Ezért a férfi szimbóluma a nap volt. A feleség úgy gondozza kis világát, családját, mint a fényes hold az udvarát. Az asszony jelképe a hold lett, amely ki-kitelik (áldottá válik) és a szüléssel megújul, mint a hold. A férj és a feleség így teljesítik hivatásukat az Isteni rendben és szolgálják az életet: gyermekeknek adnak életet és őket nevelik, a megélhetés végett állatokat tartanak és a földet megművelik. Így a tisztességben leélt élet jutalma átmenet lehet a mennybe (Isten országába). Annyira tiszta volt eleink egyistenhite és a családról vallott felfogása, hogy Luitprand cremonai püspök, diplomata, történetíró a 10. század közepén azt írta a magyarokról, hogy „a magyarok majdnem keresztények.”

Az első magyar szentcsalád szent István és Gizella eljegyzését 996-ban tartották a Scheyern-i bencés apátságban, az esküvőt Esztergomban. Mindkét szertartást Szent Adalbert végezte. A korabeli rituálék közül ránk maradt a regensburgi esketési könyv (10. század), amelynek szertartása a házasság kegyelmi hatását a gyűrűk megáldásával és felhúzásával emelte ki. A megáldott gyűrűk átadásakor végzett cselekedet és kérő ima szintén egy hármas tagoltságot fejezett ki: az egy Istent, a két szívet és a három isteni erényt.

Az eskető pap a következőt mondta és tette: az egy Isten (ekkor a gyűrűvel megérintette a hüvelykujjat) fűzze össze a két szívet (ekkor megérintette a második, azaz mutató ujjat): hit, remény és szeretetben (a három isteni erény mondásakor érintette a harmadik, vagyis a középső ujjat). Ennek megpecsételését jelentette, mikor a gyűrűt felhúzta a negyedik ujjra. Így lett a negyedik ujj a gyűrűsujj. A legkisebb közösség élete az Isten színe előtt kötött szentségi házassággal kezdődött. Jó családként élve számíthattak arra, hogy a tisztességben leélt földi élet után a mennybe, Istenhez fognak jutni.

- folytatása következik -