Pünkösdi Lélek 1920.jún.4. - 2012.

1920. június 4-én egész Magyarországon gyászoltak az emberek. Az iskolákban és a hivatalokban szünetet rendeltek el, az újságok gyászkeretben jelentek meg, a zászlókat félárbocra eresztették. Mivel a békediktátum aláírásának pontos időpontját előzetesen nem tudták, délelőtt 10 órakor, mielőtt az ünnepi istentisztelet megkezdődött volna, megkondult a főváros összes harangja, megálltak a villamosok és öt percre a vonatok is az egész országban. Budapesten fekete szalaggal vagy zöld gallyas jelvénnyel a kabátjukon az emberek már a kora reggeli óráktól gyülekeztek a Hősök terén. A tömeg csak a Himnuszt énekelte. Innen sokan a Bazilika felé vették útjukat, ahol a program szerint 10 órakor Páter Zadravecz, a Nemzeti Hadsereg tábori püspöke prédikált. Az istentisztelet után, 11 óra 5 perckor összeült a nemzetgyűlés. Rakovszky István házelnök rövid beszédet mondott. Kijelentette, hogy a diktátum „úgy erkölcsi, mint anyagi tekintetben oly képtelenségeket tartalmaz, amelyek meg nem valósíthatók.” A képviselők hangos egyetértésétől kísérve ezt követően az elszakított országrészek lakóinak üzent: „Ezerévi együttlét után - mondta - válnunk kell, de nem örökre. E pillanattól kezdve minden gondolatunk, éjjel-nappal minden szívdobbanásunk arra fog irányulni, hogy régi dicsőségben, régi nagyságban egyesülhessünk velük. És amikor őket a búcsúnál még egyszer szívünkhöz szorítjuk, szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.” A képviselők felállva és tapsolva fejezték ki egyetértésüket az elnökkel, aki Nagy-Magyarország utolsó nemzetgyűlését 11 óra 15 perckor berekesztette. Délután 4 óra 30 perckor a magyar delegáció aláírta az un. „békediktátumot” a versailles-i kastély Kis Trianon épületében és elsőnek távozott. 
Azóta próbáljuk egybeforrasztani szívünket, csak ne adjuk fel a célt!

E bevezető után mindnyájan megértjük az apostolok szomorúságát, amit Jézus mennybemenetelekor éreztek. De legnagyobb vigasztalásuk volt, hogy a feltámadt Krisztus beöltözött istenfiúi hatalmába és övéit ezentúl részesítheti a Szentlélek erejében. Mert isteni erőre van szükség, hogy az ember egészen kitáruljon az igazság előtt, hogy a kiengesztelődést folytassa és hogy jótetteivel tanúskodjék Isten mellett (Jn 20,19-23). A Szentlélek eljövetelével teljesedett a prófétai jövendölés és Jézus ígérete. Külső jelként a nyelvek adományát hozta, belsőleg a lelkek tisztulását és erejét. Ezzel életbe lépett az újszövetség, amely belülről hatja át az embert (ApCsel 2,1-11). A Szentlélek pedig bőven osztogatja kegyelmi ajándékait az Egyházban, hogy megtegyük az Atya akaratát és életünket a Lélek gyümölcsei fogják kísérni (1Kor 12,3b-7. 12-13). „Szíveink úgy egybeforrnak, hogy azokat semmi ármány, semmiféle erőszak, semmi hatalom elválasztani nem tudja.”

„Vegyétek a Szentlelket!” Jn 20,22.