Csík benépesítése a 10–11. században indult meg. A 12.
században már szervezett vármegyei és egyházszervezet nyomait tárták fel a
régészek. A Nagysomlyó-hegyén állt a Somlyóvár (röviden Sóvár) és ennek nyugati
részén volt a monostor. A tatárjárás mindenkit, világiakat és egyháziakat
egyaránt lesújtott. A pusztítás után sokan a lelki felemelkedés útját keresik,
ezért egyesek a remeteélet felé fordulnak. A Gondviselés ekkor tárja fel Boldog
Özséb esztergomi kanonok előtt, hogy Istennek szentelje egészen életét úgy,
hogy közösségbe szervezze mindazokat, akik a magányban társalognak
(elmélkednek) az egyedül való Istennel. 1308-ban pápai elismerést kap az Első
Remete Szent Pálról nevezett rend. Királyaink, főleg Nagy Lajos pártfogása
alatt már az egész országban, sőt az ország szélein jelen van a keresztes- vagy
pálos remeterend. A tatárjárást követően Csíkban a szerzetesség nyomai
régészetileg a 14. század közepétől kimutatható. A mai ferences kolostor elődje
és a Salvator-hegyi Salvator-kápolna leletei mind e századból valók. A
feljegyzések az első csíksomlyói kolostor építését 1352-re teszik, és annak
lakói a pálos szerzetesek voltak, akik befogadták a hozzuk csatlakozott
ispotályosokat (akik a 12. század második felétől a Hargita tetőn és a
közeli Kereszthegyen teljesítettek szolgálatot). A pálos remeték pedig
a Salvator-hegyi kápolna körül élik Istennek szentelt életüket. A monostort
valószínű, Lackfi Endre erdélyi vajda építtette, fogadalma emlékére, hogy a
székelyekkel a moldvai részeket megszállva tartó tatárok fölött diadalt aratott
1345-ben és 1352-ben. A csíksomlyói monostor egyben fogadalmi szentély volt. Az
1770-es évek során Losteiner Leonárd ferences házfőnök találta meg az első
kolostor alapjait a négyszögű udvarban. 2009-ben pedig a csíkszeredai régészek
tárták fel a kolostor épülete előtt levő, kövezett útburkolat alatt meghúzódó
14. századból származó kolostor alapjainak egy részét.
A pálos
monostor az 1421. és 1430. évi török, majd török-tatár betöréskor pusztul el.
Túlélői a monostort feladják, és a Salvator-hegyi remeteségbe húzódnak vissza.
A csíksomlyói romos kolostort 1442-ben Hunyadi János
erdélyi vajda és Újlaky Dénes pápai bíztos átadta az obszerváns
ferenceseknek, akik nyomban annak újjáépítésébe kezdtek. Nem volt könnyű feladatuk,
éppen ezért a Szentszékhez fordultak támogatásért. IV. Jenő pápa 1444. január
27-én kelt levelében a csíksomlyói Sarlós Boldogasszony templom újjáépítése
végett július 2-re hét évi búcsút engedélyez minden olyan zarándoknak, aki
meglátogatja az épülő templomot, adományaival segíti és szentségekhez
járul. A búcsút engedélyező brévében IV. Jenő pápa kiemeli, hogy oda „a lelkes hívek sokasága fogadalomból
szokott elzarándokolni, és naponta se szűnnek felkeresni.” A kolostor és
templom 1448-ra készült el, mely évszámot megörökítettek a kolostor
homlokzatán. A konventben jelentős számú felszentelt pap és szerzetes
tartózkodott, akik középfokú iskolát működtettek. Ezt az iskolát 1591-ben
Báthori Endre bíboros egy világi osztállyal is gyarapított. A székely ifjakat vonzotta
a csíksomlyói ferences konvent iskolája, ahol középfokú oktatásban részesültek.
Itt készültek fel hitben és tudásban népünk szolgálatára. Ezen iskola jogutóda
a csíkszeredai Segítő Mária Gimnázium.
Közben a pálosrend vezetői világosan látják
az országot fenyegető török veszedelmet, ezért a Szent István-i felajánlás
alapján fokozottabban kérik a Magyarok Nagyasszonya égi segítségét. Az 1475-ös
szentévben IV. Sixtus pápa, megadta azt a kegyet, hogy minden pálos
monostorban, remeteségben elnyerhető a szentévi búcsú. VIII. Ince pápa 1484-ben
a pálosoknak pünkösdszombatra és pünkösdvasárnapra búcsút engedélyező bullát
adott ki. Ezt a bullát 1525-ben megerősítette VII. Kelemen pápa. A
búcsúengedményt legutóbb XII. Kelemen pápa 1732. augusztus 23-án kelt brévéjével
szentesítette. Teljes búcsút nyerhetnek mindazoknak „akik a keresztény
fejedelmek egyetértéséért, az eretnekség kiirtásáért és az Egyház
felmagasztalásáért imádkoznak, ha előzőleg azonban pünkösd előtti szombaton,
esetleg a nagykáptalan kezdetén valamely pálos templomban a szentgyónáshoz és
áldozáshoz járulnak.” A hívek Pünkösd szombatján és vasárnapján is teljes
búcsút nyerhettek. Ennek eredményeként fellendült a székelyföldi búcsús
zarándoklat a Salvator-hegyi kápolnához.
Az erőszakos reformáció 1556. március 8-án vette
kezdetét. Petrovics Péter a szultán megbízásából, János Zsigmond
helytartójaként, Szászsebesre országgyűlést hívott és ott a reformáció
erőszakos bevezetését rendelte el. Szekularizálta az egyházi birtokokat, Bornemissza Pál
erdélyi püspököt kiutasította az országból, a püspöki palotát lefoglalta a fejedelem számára és a szerzeteseket erőszakkal elkergette vagy legyilkoltatta. Csak a székelyek maradtak hűségesek a katolikus hithez. Az 1562-es székely felkelés
leverése után János Zsigmond jobbággyá tette a székelyeket (450 éve!), és unitáriussá lett
bizalmi embereinek adományozta. Az 1566. évi tordai országgyűlés felszólította
a csíki székelyeket, hogy hagyják el a katolikus hitet. Az 1566. november 30-án
a szebeni részországgyűlés 17. cikkelyében, János Zsigmond úgy rendelkezett,
hogy vallási ügyekben mindenki „az egy választott püspökhöz György
superintendenshez, és az ő tőle választott papokhoz hallgassanak, akik pedig
ezeket megháboríttatnák hitetlenségnek poenájával büntessenek.” Tehát
mindenki a vallás dolgában „az egy választott püspök” Blandratától és a tőle
választott prédikátoroktól függ. Aki nem engedelmeskedik, az a hűtlenség bűnébe
esik, amit fej- és jószágvesztéssel bűntettek. Ekkor esett el Székelyvásárhely,
Udvarhely és Sepsi-szék legnagyobb része. Néhol előfordult, hogy az asszonyok
útját állták a templomot lefoglalni akaró királyi biztosoknak és
prédikátoroknak. Az ő elszántságuk mögött a férjeké is ott van, s ezért a
biztosok nem mertek szembeszállni az asszonyokkal, inkább meghátráltak. Így
maradt meg Barót és Altorja katolikusnak. A hitterjesztést mindenfelé
karhatalom segítségével folytatták.
János Zsigmondnak a hitújítást parancsoló
levelét a zsögödi nemes Mikes főispán is megkapta. A kilenc prédikátort pedig
kilenc faluba szállíttatta. Először „Alfaluban
a templom előtti téren ásatott oly mély gödröt, melyben egy ember honyaljáig
állva befér, beföldeltette, az összeült híveket lelkesítette, hogy apáik hite
mellett maradjanak szilárdak és a tévtant ne engedjék be a vármegye
területére.” Alfalu falu lánglelkű papja, István „jobban is felbiztatá az
állhatatosságra a népet, egyet érte a főrend is vélek, elszánták mindnyájan
magok, vagyonokat, életeket, régi szent hiteknek oltalmazására, s halálra lőnek
készebbek, mint attól való elszakadásra. Eljárák azért egymást és azt végezék,
hogy ily utolsó veszedelemben az egész nép fejenként kicsinytől fogva nagyig,
házaikat, mindeneket odahagyván, ehhez a Szent Képhez gyülekezzenek, és egy
szívvel, lélekkel könyörögjenek az Istennek, hogy szentséges édes Anyánk, a
Magyarok régi nagy Asszonyának érdemeiért tekintene őket ilyen nagy szükségekben.”
Majd minden faluból szervezetten könyörgő körmenetben Somlyóra érkezvén a
magyarok régi Nagyasszonyának képihez „köszönték
a boldogságos Szűzet az ő szent képében, s alázatosan kérék, hogy segítené
őket, s nyerne malasztot szent Fiától a közelgő veszedelmek elhárítására.”
Ez pünkösd előhetében történt. Ahogyan szerre érkeztek a zarándokok, úgy
érkeztek a hírek is. „Híre érkezék
azonban, hogy Udvarhely felől nyomulnának be feléjük a hadak.” Ekkor a
búcsús zarándoklat teljesen új arculatot öltött, hit- és önvédelemmé változott.
Mikes főkapitány és a főrendek mellett kitűnt István pap, aki a jogfosztott népet
buzdítja, nemcsak arra, hogy az ősi vallást ne hagyják el, de arra is, hogy a
támadókat ne engedjék bejönni Csíkba, hanem maguk menjenek eléjük és verjék
vissza őket.
Zászlós kereszt alatt, hadrendben vonultak a Hargitára, ahol 1567.
május 17-én, pünkösdszombatján az erőszakos hittérítéssel szemben imádsággal és
elszántsággal, közös népi fellépéssel, „vérükkel
és véres fegyvereikkel” védekeztek. A Tolvajos tetői győzelmet a Segítő
Máriának köszönték meg. Ettől kezdve a pünkösdszombati búcsút fogadalmi ünneppé
is nyilvánították. Azóta a legnagyobb odaadással üljük meg nemzedékről
nemzedékre.
Az 1352-ben tett fogadalom, majd az 1484-ben pünkösdszombatjára és vasárnapjára
adott pálos búcsú összeolvadt az 1567-es hitvédelmi eseménnyel, és olyan mélyen
ivódott a vidék közeli és távoli katolikusainak lelkébe a ferencesek szolgálata
által, amelyet sem a reformáció, se II. József búcsújárást eltiltó rendelete, sem a remetéket elűző parancsa, sem a mindenkori
román elnyomás nem tudott megszüntetni. Éppen ezért töretlennek,
kibontakozónak, megtartónak és gazdagítónak mondhatjuk a csíksomlyói
pünkösdszombati búcsújárást.
Sajnos, egyéniségeket, a múlt lelkét tisztán elénk villantó adatokat, mint a
török-tatár nem dúlta nyugat-európai kegyhelyeken, csak keveset ismerünk.
„Mégis:
legyen nekünk vigasztalás,
Legyen
nekünk elég a kegyelem:
Hogy
láttuk egymás fényes arculatját,
Hogy
láttuk egymást Vele – a Hegyen.” (Reményik Sándor: Lefelé menet.)
Amint egykor nagyjaink a zászlós kereszt és labarum alatt vonultak
pünkösdszombatján és vasárnap, úgy vonulunk mi is évente fel a
Salvator-hegyére, katolikusok és katolikus gyökerekkel rendelkezők – akiknek
felmenői a reformáció előtt mind katolikusok voltak –, hogy lelkünk megteljen
Isten szeretetével és egymás megbecsülésével.
Zarándokolunk,
hogy köszönetet mondjunk Nagyasszonyunknak, Szűz Máriának közbenjárásáért, az
oltalma alatt megélt 1000 évért. A búcsú kegyelmeit elnyerve, a nemzetegyesítés
vágyával szívünkben, szeretetünk jeléül a kegyszobor lábát megsimítjuk nyírfaágainkkal és
zászlós kereszt alatt indulunk haza, zengőének s katonás léptekre sarkalló
csengőszó kíséretében. Otthon pedig szívesen osztjuk meg várakozó ismerőseinkkel
a rituális dráma búcsús élményét, a szívek-lelkek egységének pünkösdi örömét.
A búcsúág, a nyírfaág mindennap emlékeztessen
arra, hogy a Szentlélektől vezérelve – mi katolikusok és katolikus gyökerűek –
találkoztunk Nagyasszonyunk Képe körül egymással és a minket összegyűjtő Isten
Fiával, akinek se kezdete nincs, se VÉGE.
Darvas-Kozma József
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése