A népi áhítat tömegekre ható megnyilvánulása volt a búcsújárás, másképpen zarándoklás, melyet papok, a reformáció korában pedig licenciátusok[1] vezettek. Minden korban a közösség összetartozásának fontos köteléke és forrása volt a kegyhelyekhez vezetett búcsújárás. Különösen a Mária kegyhelyek vonzották a híveket. A búcsújárás nagy nevelő erővel bírt, mert az egész út kitartásra, egymás terhének – sokszor szó szoros értelmében – hordozására, de főként elmélyülésre és belső szabadságra késztette a híveket. A búcsújárás „a hitben való közösségnek, megújulás vágyának ősi kifejezés módja, olyan helyeknek a fölkeresése, amelyek helyzetüknél, a hozzáfűződő élménynél fogva valami állandó üzenetet, bíztatást hordoznak.”[2] Az együtt imádkozás és éneklés, zarándoklat és körmenet az egész embernek közösségben történő istendicsérete. Így a test is helyet kap a liturgia végzéséhez szükséges mozgások kapcsán az Isten és ember kommuniójához, valamint az ember és ember kapcsolatához. Az imádás pedig visszahat az imádkozóra, és egyre inkább segíti a az embert a misztériumok átélésében és a jobb emberré levésben. A zarándoklatok alkalmával az ember liturgikus mozgása tartalommal töltődik meg, amely hozzá segíti a zarándokot, hogy be tudjon lépni a szent térbe és időbe, ahol Isten és emberek találkozója megtörténik. Ezért a zarándoklat mindig is a hívő közösség tagjainak egyik gazdagítója volt.[3]
A pünkösdi búcsú felől a pápai búcsúengedélyek[4] között kell tájékozódnunk, elsősorban a Szentszéknél,[5] ahol 1300 óta hivatalosan szabályozták a búcsúkat.
A 15. századi búcsúengedélyekből kicseng a kor szükséglete: a hívek hiterkölcsi megerősítése, a török veszéllyel szembeni összefogásra késztetés, valamint a szerzetesi életnek az előmozdítása. 1450-ben tartott szentévre hazánkból is sokan készültek Rómába menni, ezért a pesti országgyűlés – Hunyadi János kormányzóval az élen – 1450 januárjában azzal az engedély-kéréssel fordult a Szentatyához, hogy a jubileumi búcsút a hívek itthon nyerhessék el, és hogy a befolyó pénzből a törökök ellen fegyverkezhessenek. A honvédő Hunyadi újabb kérésére a Szentszék válasza kedvező volt. Így minden magyarországi hívő számára engedélyezte a jubileumi búcsú itthoni elnyerését egy püspöki székesegyházban, megjelölve ennek feltételeit is. A gyónás és áldozás mellett, további követelmény a pénzbeli adomány volt.[6] Aki ennek eleget tett, az a lelki gyümölcsök mellett egyféle nyugtát, elismervényt kapott. Ez volt a búcsúcédula. Ilyen módon valóban jelentős összegeket bocsátottak Magyarország rendelkezésére még ebben az 1450. esztendőben. Ez alkalommal kapcsolódott össze első ízben a jubileumi és a keresztes búcsú hazánkban.
A pálosokat támogató Mátyás király uralkodása alatt a pálos generális
perjel 1471-ben IV. Sixtus pápához (1471–1484) fordult
búcsúengedélyért tíz nagyobb hazai monostor részére. A felterjesztésben többek
közt ott van a Nagyvárad-kápolnai és a Gyulafehérvár melletti szentmihálykövi
monostor. A pápa teljes búcsút
engedélyezett a nevezett monostorokat látogató hívek számára. IV. Sixtus pápa,
aki a pálosokat nagyon tisztelte, megadta azt a kegyet is, hogy az 1475-ös
szentévben, minden pálos monostorban, remeteségben elnyerhető a szentévi búcsú.
E búcsúengedélyt követte, VIII. Ince pápának a pálos rend részére pünkösdszombatjára és vasárnapjára, örökre teljes búcsút engedélyező bullája, melyet 1484-ben adott ki: Hogyha „pünkösd előtti szombaton, esetleg a nagykáptalan kezdetén valamely pálos templomban a szentgyónáshoz és áldozáshoz járulnak.”[7] Ezt a bullát 1525-ben megerősítette VII. Kelemen pápa, majd XII. Kelemen pápa újította meg 1732. augusztus 23-án, Oliverus bíboros aláírásával ellátott brévében.
A hívek ettől fogva nemcsak a pálos templomok, imahelyek titulusán vagy Szűz Mária, Remete Szent Pál és Szent Ágoston püspök ünnepén részesülhetnek a búcsú kegyelmeiben az előírt feltételek teljesítése mellett, hanem minden Pünkösd előtti szombaton és vasárnap is.
A csíksomlyói pünkösdi búcsú a Szálvátor kápolnához fűződik. Ezt évszázadokra visszamenőleg megerősítik még a nem katolikus historikusok is. Középajtai Benkő József (1740–1814) református lelkész, tanár, történész 1776-ban Csíksomlyón járt és a következőt írta nagy művében: „A Kissomlyó hegy tetején áll a Szálvátor kápolnája, ahova a katolikusok buzgó serege évente népes körmenetben felvonul pünkösd vasárnapját megelőző szombaton kb. délután két órakor, sőt pünkösd vasárnapján reggel hat órakor is.”[8] Orbán Balázs vallja, hogy „a búcsújáratok központja a Kis-Somlyón levő Salvator, népiesen Silator kápolna... Ezen kápolna, mint mondók, a búcsújáratok központja, ide igyekszik a hívők mindenike.”[9]
[1] Licenciátusok azok a világi, felszenteltséggel nem
rendelkező, nőtlen vagy nős, tiszta életű férfiak, akik kellő tanultsággal
rendelkeztek, és az egyházi elöljárótól megbízást kaptak, hogy a pap nélkül
maradt közösségeket a katolikus hitben oktassák, kereszteljenek, temessenek,
eskessenek. Lásd: Sávai János: Missziók, mesterek, licenciátusok.
Szeged 1997. 90–93.
[2] Sávai János: i.m.
209.
[4] A búcsú Isten színe előtt a már megbocsátott
bűnökért járó ideigtartó büntetések elengedése részben vagy teljesen. A búcsút
a megfelelően fölkészült katolikus hívő nyerheti el az Egyház segítségével, ha
teljesítette a kiszabott föltételeket.
[5] A búcsú engedélyezője a középkorban és ma is
a legfőbb egyházi hatóság, a pápa; azok, akiknek ezt a hatalmát a jog elismeri,
vagy akiket erre a római pápa fölhatalmaz (995.k. 1.§). A búcsúk
engedélyezésének hatalmát ugyanis a pápánál alacsonyabb rangú szervek nem
adhatják tovább másoknak, hacsak erre az Apostoli Szentszéktől kifejezett
engedélyt nem kapnak (995.k. 2.§). Lásd: Codex Iuris Canonici (Ford. Erdő
Péter). Budapest 1995. 691. (A továbbiakban C.I.C.)
[6] Ennek
összege a római zarándoklás és legalább kéthetes ott tartózkodás költségeinek a
fele volt, amelyet a háromszoros zárral ellátott ládába, vert pénz formájában
kellett bedobni. A befolyt összeg felét a törökök elleni honvédőháború céljára
szabadott felhasználni. Lásd: Borsa
Gedeon: A törökök ellen Magyarországon
hirdetett 1500. évi búcsú és az azzal kapcsolatos nyomtatványok. = Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1960. Budapest 1962. 242–243.
[7] Lásd:
Lábjegyzet 47–51.
[8] Benkő József: i.m.
II. 239.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése