Elköszönt tekerőpataki híveitől Ft. Csedő István

A Székelyhon.ro Ne „vasárnapi keresztények” legyenek! címmel készített interjút Csedő István plébánossal, aki tizennyolc év után elköszönt tekerőpataki híveitől, mivel nyugdíjba vonul, de ha utódja kéri, bármikor visszatér misézni, Istent szolgálni. Döntésének indokául elmondta: „Szervi betegségekről nem tudok, de egyre nehezebb a mozgás. Hetvenéves vagyok, hivatalosan 48 éve szolgálok. Úgy érzem, most kell visszavonulnom, nem akkor, amikor már gondozásra szorulok, s úgy kell felvezessenek az oltárhoz. De a fő szempont mindezek mellett az egyházközség érdeke volt. Ebben a korban már nincs annyi türelme az embernek, a pap keze közül kicsúsznak a gyerekek, a fiatalok. Az utódom fiatal, új lendületet hoz a közösségbe. Felfrissülés lesz.” Csedő István papi jelmondata: „Ne szeressünk szóval, hanem tettel és igazsággal.” Ennek szellemében végezte szolgálatát: „Elmondhatom, elég nehéz helyeken szolgáltam, szórványban is sokat voltam, ennek ellenére soha életemben nem bántam meg, hogy pap lettem, ha most lennék fiatal, ugyanezt a hivatást választanám. Nem hiszem, hogy lenne olyan pap, akinek az életében nincsenek lelki problémák, vívódások. Én is kispapként gyakran feltettem magamnak a kérdést, vajon megállom-e majd a helyemet, jó pap leszek-e, boldog leszek-e. A töprengés során arra jutottam, nem úgy kell feltenni a kérdést, hogy boldog leszek-e, mert nem ez a lényeg. Istenért dolgozom, a hívekért teszem, amit teszek, és ez nagyon szép dolog. Nagyon szép volt ez az áldozatvállaló szerep három hétig, utána nem. De a szentelés adott számomra akkora kegyelmet, hogy azóta komolyabb lelki megingásom nem volt. Tudtam a kötelességem, és amennyire képességeim engedték, próbáltam annak eleget tenni. Fő szempontom mindig az volt, hogy a papság szolgálat. Az sem fordult meg a fejemben, hogy kilépjek, megnősüljek, kispap koromtól tudtam, hogy a papságot senkiért és semmiért el nem hagyhatom. Nem tud boldog lenni a papságot felhagyó ember. Bármilyen nehézség adódjon családjában, oda vezeti vissza az okot, hogy elhagyta a papságot. A másik nagyon fontos szempont, hogy teológiai végzettséggel és élő hittel templom nélkül nem tudnék meglenni. Annyiszor lenne lelkiismeret-furdalásom, ahányszor templomba mennék. Pontosan éreztem, hogy boldog ember soha többet nem tudnék lenni.” István atya elméletben egyet tudna érteni a cölibátus eltörlésével, „mert szentírási vagy dogmatikai alapjai nincsenek. El lehetne képzelni, mert csak a X. században terjedt el az egyházban. Viszont annak is tudatában vagyok, hogy a cölibátus eltörlése beláthatatlan következményekkel járna. Lehet, hogy Európa megérett erre, de az Egyház az egész világra kiterjed, Afrikára és Dél-Amerikára is gondolni kell. Akár egyházszakadást is eredményezhetne, a hívek eltávolodását válthatná ki.” A nyugdíjba vonuló plébános úgy tapasztalta: „Vannak itt, Tekerőpatakon nagyon jó hívek, de vannak olyanok is, akik nem szakítanak ugyan az egyházzal, hisznek, de nem járnak templomba, nem gyakorolják a vallásukat. Amit a legnagyobb problémának tartok, hogy Erdélyben és Székelyföldön is hagyományos vallásosság van, nem meggyőződésből való megélése a hitnek, hanem szokás. Szokásból mennek templomba sokan, keresztelnek, mert mások is megkereszteltetik gyermekeiket, az esküvőt pedig megkötik, mert szép. Ezért van az, hogy ha a székely elmegy külföldre, gyökértelenné válik. Nem veszi fel a kapcsolatot az ottani egyházközséggel.” Ám István atya úgy érzi, lehet tenni az ellen, hogy ne csak „hagyományőrzés” legyen a közösség: „Azt kell tenni, amit Ferenc pápa mondott: az emberek közé kell menni, sokat kell a hívekkel együtt lenni. Nagyon fontos szerepe van a szeretetgyakorlásnak, és értem ezt az anyagiakra is. Ezért vannak előnyben a szekták, mert nagyobb pénzösszegek állnak rendelkezésükre, kisebbek a közösségek, mindenkit személyesen ismernek. Azért szerettem egész életemben kisebb közösségekben szolgálni, mert nagyon zavart, ha mindenkit nem ismertem személyesen, ha nem láttam át a rám bízott hívek helyzetét.” A híveitől búcsúzó lelkipásztor a következőket üzeni tekerőpataki híveinek: „A szeretet a legfontosabb. Szeressék a Jóistent, tegyenek meg minden tőlük telhetőt. Világszinten vannak olyan törekvések, melyek egyházellenesek. Úgy néz ki, fel akarják számolni a hagyományos családmodellt, az erkölcsi rendet, hogy kialakuljon egy nyáj, melyet reklámokkal lehet irányítani, bevásárló tömeggé válik. Ezért kérem, őrizzék meg a hitüket, segítsék az egyházukat, járjanak templomba. Életük ne »vasárnapi kereszténység« legyen, hanem a mindennapokban is legyen keresztény, lehessen látni minden tettükből, hogy valóban hisznek. Csak így válhat az ember apostollá.”
MK