Cézár te félsz!

Az első világháború után Párizs egyik templomában térdel egy fiatal katonatiszt. Könnyelműen élt, katonatársival dőzsölt, játszott s elverte az időt. De lelkiismerete meghallotta Isten hangját, mely megállj-t parancsolt. Feltette magában, hogy megjavul és életgyónásra készült.

Ekkor a pap kijött a sekrestyéből, felment az oltárhoz, kivette az Oltáriszentséget, mert beteghez készült. De nem volt vele ministráns, pedig sietett. Egyszerűen a fiatal tiszthez ment, megkérte, vigye előtte az örökmécses lámpáját. A hirtelen kérés azonban olyan zavarba hozta , hogy nem is gondolt a kérés megtagadására, a főrangú katonatiszt megfogta a lámpát s az Oltáriszentség előtt haladt. Jöttek vele szembe katonatársai, akik nem tudtak hová lenni az ámulattól, s gúnyosan mosolyogtak, amikor megismerték a lámpavivőt.

Emberünknek fejébe szállt a vér. Lelkében kitört a harc. Vajon letegye a lámpát és eltűnjék a legközelebbi mellékutcában? Hisz elég ember ment arra, munkások, gyermekek, akik közül valaki talán átvenné a szerepet. Ezeknek könnyebben menne a szent szolgálat, hozzá azonban nem illik, nevetségessé teszi magát. Ilyen gondolatok jártak a fejében. 

De egy másik hang meg azt mondotta folyton: „Cézár, te félsz az emberektől. Nem szégyenled magad? Nem fogadkoztál még néhány perccel ezelőtt, hogy ezentúl jó katolikus akarsz lenni? Te akarsz Krisztus katonája lenni, aki a legelső harci veszedelemnél megijedsz és meghátrálsz?”

Bús Cézár – így hívták a katonatisztet –, győzött. És ezzel az első győzelemmel elűzte lelkéből azt az aggodalmat, hogy mit gondolnak és mit mondanak róla az emberek, s ezentúl mindig az a gondolat vezette, hogy mit szól tettéhez a jó Isten.

(Josef Fattinger)