Embernek lenni azt jelenti, hogy
Istentől jövünk, és Istenhez megyünk. Távolabbról jövünk, mint szüleinktől.
Istentől jövünk, akiben megvan a mennynek és földnek minden boldogsága, és Ő
vár minket örök és határtalan boldogságába. Isten szeretetének bőségéből
teremtett minket, mert végtelen örömét meg akarta osztani velünk, szeretetének
teremtményeivel. Amikor az ember szeret, szíve túlárad. Szeretné örömét
másokkal megosztani. Ezt a tulajdonságot Istentől kaptuk. Közben ezen a földön
élünk. Néha érezzük Teremtőnk közellétét, gyakran egyáltalán nem érezzük. Isten
vágyat oltott szívünkbe, hogy Őt keressük és meg is találjuk. Szent Ágoston
mondta: „Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg benned
nyugalomra nem lel.” Ezt az Isten utáni vágyat nevezzük vallásnak. Közben
megtapasztalhatóvá teszi magát Isten a történelemben, szeretettel szól hozzánk
életünk megmentésére, s ezzel is fokozza vágyakozásunkat utána. Minden
törekvésünk az igazságra, a boldogságra és szépségre végeredményben annak
keresése, ami minket abszolút megtart, abszolút kielégít, és aminek abszolút a
szolgálatába állhatunk. Az ember csak akkor válik teljesen tudatossá, amikor
megtalálta a szerető Istent. Isten pedig ő maga tárja ki nekünk szívét a
teremtéstől kezdve az ősatyákon és a prófétákon át a Fiában, Jézus Krisztusban
való végleges kinyilatkoztatásig. Meghívta Ábrahámot, hogy a „nemzetek
sokasága atyjává” tegye, és benne nyerjen áldást „a föld minden népe”.
(Ter 15,5-12. 17-18) Ábrahám hitt Isten szövetségében és bizalommal
engedelmeskedett elhívásának, bizalommal fogadta az ígéreteket és ráhagyta
magát Isten vezetésére. Ábrahám hite és engedelmessége által lelkében
átalakult, „Isten barátja” lett. Az
üdvtörténet igen jelentékeny állomása ez a szövetség, amely az új és örök
szövetség felé mutat.
A láthatatlan Isten Jézus
Krisztusban vált láthatóvá, hogy megtaláljuk a hazavezető utat, Ő
megszabadított minket a bűntől, megváltott minden gonosztól, és tévedhetetlenül
mutatja, mennyire nagy Isten szeretete. Krisztus vérében kötött újszövetség a
garancia, hogy elvezet a mennyei hazába, ha rá hallgatunk. A Tábor-hegyén az
Atya bemutatta szeretett Fiát, a színeváltozásban. (Lk 9,28b-36) Urunk színeváltozásának
története, a valódi dicsőség a mindent legyőző szeretet tettéből következik. Az
Egyház a megkísértés evangéliuma után a színeváltozás dicsőségét állítja elénk,
az Atya dicsőségének ragyogását Krisztus arcán. Az Atya kinyilvánította, hogy
Jézus eddig elrejtett istensége átsugározza testét, s őt istensége dicsőségében
láthassák, hogy ne inogjon meg hitük, amikor látják szenvedését, ne inogjon meg
a hitük, amikor az egyház kormányzásában nehézségek merülnek fel. Ez a látomás
elkísérte Pétert egész életén (2Pt 1,16-21).
Jézus az ószövetség két nagy
személyiségével, Mózessel és Illéssel, a törvény és a próféták képviselőjével
jelent meg előttük. Ez jelzi, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása
az Újszövetségben van, s ez az ószövetségi kinyilatkoztatás megkoronázása
Jézusban. Péter gyermekies szavakkal fejezi ki, hogy az Úr rendelkezésére áll:
ha akarod készítünk itt három sátrat… és imádással arcra borultak a
tanítványok. A fényes felhő az Atyaisten megjelenésének kísérője, mint a Sinai
hegynél, s most is felhőből hallatszik a szózat, mely megismétlése a
keresztelésnél elhangzott szavaknak: „Ez
az én választott Fiam, őt hallgassátok!”
Jézus parancsot ad a három
tanítványnak, hogy a látomásról a feltámadásig ne szóljanak, s kérdésükre
megmondja, hogy Illés már eljött Keresztelő János személyében.
T.! Hallgassuk az
Atya szeretett Fiát és hordozzuk keresztünket, mert megdicsőít a feltámadáskor.
(Fil 3,17-4,1) Mivel a mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az Üdvözítőt is,
aki azzal ez erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló
testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Álljatok helyt az Úrban! –
figyelmeztet az apostol.
A nagyböjtben most az imádságra
figyeljünk. Az imádkozó Jézus is imádsága által tette láthatóvá és
elérhetővé számunkra az Atyát. Feltámadásakor az emmauszi tanítványoknak a
kenyértörésben tárta fel magát. Az imádkozó apostoloknak pünkösd napján, a
szentlélek kiáradásával adja át az Atya az Egyháznak Krisztus ragyogását.
Az imádáság
olyan valóság, hogy az emberi szív belép az Atya és Krisztus kapcsolatába.
Ennek kiváltságos helye a szentmise, ahol Krisztus maga mellé veszi az
Egyházat, s így Vele visszatükrözi az Atya dicsőségét, telve kegyelemmel és
igazsággal. A nagyböjt idején intenzívebben kapcsolódjunk be a Fiú és Az Atya e
kommunikációjába, és meg nem feledkezve arról, ugyanakkor kísérőivé kell
válnunk embertársainknak, amiként Jézus felvezette tanítványait a hegyre, ahol
helyet adott nekik és nekünk az Atya világába.
„Jézus az Atyával beszélget legbensőbb
valóját áthatja Isten, s létének Istennel telítődése tiszta világossággá lesz.”
(XVI. Benedek)
Ezt tükrözte Copertinoi Szent József
(1603-1663) élete. Már 8 éves korában vonzotta a templom és a szentmise; már
ekkor megnyilvánult egy sajátságos adottsága, amely egész életét meghatározta:
gyakran teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte
játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Belső
élményeinek elhatalmasodása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és
életmódot. Tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge
egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc
hónap múlva elbocsátották. Ekkor úgy érezte, mintha a szerzetesruhával együtt
az eleven bőrét is lehúzták volna róla. Örömére azonban szolgaként felvette egy
minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s akkor felvették a rendbe is
és 1628-ban pappá szentelték. Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba
osztották be. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg.
Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete. József esetében az
eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten
és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is.
Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső
segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan
látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény
volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített
képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt.
Máskor mise közben emelkedett föl 30–50 cm magasságba és merült el teljesen a
misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy
templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és
előrerepült vele a tabernákulumhoz. Festmények, szobrok, passió, zene, énekek,
evangélium mind hatással voltak rá. Legerősebb élménye volt mindennap a
szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt
óra hosszáig is tartott. A nép sokasága tódult miséire. Az inkvizíció el is
zárta 14 évre Assisibe. Később különböző kolostorokban rejtették de nép tódult
oda is. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat
imájába. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak,
ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Vagy
a kolostor falának egy darabkáját vitték el. Rendi elöljáróinak mindez bizonyos
gondokat is jelentett. Végül a rendje VII. Kelemen pápa jóváhagyásával Osimo
minorita kolostorába került. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva,
gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel. 1663. szeptember 18-án halt meg
rendtársai körében. Élete példáján sokan megtértek. Többek közt hatására
katolikus hitre tért 1651-ben a protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes
(1625-1679) herceg is.
1942. július 26-án a dachaui
megsemmisítő táborban a kórházi részleg egy fiatal alkalmazottja odalépett P.
Titus Bradsma holland karmelita atyához, hogy beadja neki a halálos injekciót,
mert ezt a parancsot adta ki a táborvezető. „A pap – emlékezett vissza a
bűnbánó ápolónő –, a harag semmiféle jelét sem mutatta velem szemben. Szelíd
nyugalommal mondta: Szegény kislány, imádkozom érted! És átadta nekem
rózsafüzérét. Én azt mondtam: nem akarom imádkozni, és nincs is rá szükségem.
Erre ő azt válaszolta: Ha nem is tudsz imádkozni, legalább az Üdvözlégy második
részét ismételd gyakran: Imádkozz érettünk bűnösökért! Ha ezt imádkozod,
megmenekülsz! Akkor kinevettem, ma azonban segítségért kiáltok, és azt
gondolom, egyedül ennek a fogolynak a megbocsátásában bizakodhatok.”
E példa is gyönyörűen érzékelteti az
Egyház tapasztalatát: a színeváltozás, az imádság bátorítás a Golgota felé
haladók számára. A szeretetnek a mértéke a paradicsom és a megdicsőülés között
álló Golgota, mely már most gyökeres megújulást és végleges megváltást hoz
majd. Az örök dicsőségünk Krisztus szeretetében gyökerezik.
Igazi hazánkba
az út a földön át vezet, ezért itt a földön nem verhetünk sátrat. Viszont
hittel, imádsággal és a szeretet kötelékeivel segíthetjük magunkat, másokat oda,
ahol örökké az Úrral és az ő választottaival leszünk.
“Ez az én szeretett Fiam, őt
hallgassátok!” Mt 17,5.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése