2019. 03. 16.

Megtaláltuk a hazavezető utat


Embernek lenni azt jelenti, hogy Istentől jövünk, és Istenhez megyünk. Távolabbról jövünk, mint szüleinktől. Istentől jövünk, akiben megvan a mennynek és földnek minden boldogsága, és Ő vár minket örök és határtalan boldogságába. Isten szeretetének bőségéből teremtett minket, mert végtelen örömét meg akarta osztani velünk, szeretetének teremtményeivel. Amikor az ember szeret, szíve túlárad. Szeretné örömét másokkal megosztani. Ezt a tulajdonságot Istentől kaptuk. Közben ezen a földön élünk. Néha érezzük Teremtőnk közellétét, gyakran egyáltalán nem érezzük. Isten vágyat oltott szívünkbe, hogy Őt keressük és meg is találjuk. Szent Ágoston mondta: Magadnak teremtettél minket, és nyugtalan a szívünk, amíg benned nyugalomra nem lel.” Ezt az Isten utáni vágyat nevezzük vallásnak. Közben megtapasztalhatóvá teszi magát Isten a történelemben, szeretettel szól hozzánk életünk megmentésére, s ezzel is fokozza vágyakozásunkat utána. Minden törekvésünk az igazságra, a boldogságra és szépségre végeredményben annak keresése, ami minket abszolút megtart, abszolút kielégít, és aminek abszolút a szolgálatába állhatunk. Az ember csak akkor válik teljesen tudatossá, amikor megtalálta a szerető Istent. Isten pedig ő maga tárja ki nekünk szívét a teremtéstől kezdve az ősatyákon és a prófétákon át a Fiában, Jézus Krisztusban való végleges kinyilatkoztatásig. Meghívta Ábrahámot, hogy a nemzetek sokasága atyjává” tegye, és benne nyerjen áldást a föld minden népe”. (Ter 15,5-12. 17-18) Ábrahám hitt Isten szövetségében és bizalommal engedelmeskedett elhívásának, bizalommal fogadta az ígéreteket és ráhagyta magát Isten vezetésére. Ábrahám hite és engedelmessége által lelkében átalakult, „Isten barátja” lett. Az üdvtörténet igen jelentékeny állomása ez a szövetség, amely az új és örök szövetség felé mutat.
A láthatatlan Isten Jézus Krisztusban vált láthatóvá, hogy megtaláljuk a hazavezető utat, Ő megszabadított minket a bűntől, megváltott minden gonosztól, és tévedhetetlenül mutatja, mennyire nagy Isten szeretete. Krisztus vérében kötött újszövetség a garancia, hogy elvezet a mennyei hazába, ha rá hallgatunk. A Tábor-hegyén az Atya bemutatta szeretett Fiát, a színeváltozásban. (Lk 9,28b-36) Urunk színeváltozásának története, a valódi dicsőség a mindent legyőző szeretet tettéből következik. Az Egyház a megkísértés evangéliuma után a színeváltozás dicsőségét állítja elénk, az Atya dicsőségének ragyogását Krisztus arcán. Az Atya kinyilvánította, hogy Jézus eddig elrejtett istensége átsugározza testét, s őt istensége dicsőségében láthassák, hogy ne inogjon meg hitük, amikor látják szenvedését, ne inogjon meg a hitük, amikor az egyház kormányzásában nehézségek merülnek fel. Ez a látomás elkísérte Pétert egész életén (2Pt 1,16-21).
Jézus az ószövetség két nagy személyiségével, Mózessel és Illéssel, a törvény és a próféták képviselőjével jelent meg előttük. Ez jelzi, hogy az ószövetségi kinyilatkoztatás folytatása az Újszövetségben van, s ez az ószövetségi kinyilatkoztatás megkoronázása Jézusban. Péter gyermekies szavakkal fejezi ki, hogy az Úr rendelkezésére áll: ha akarod készítünk itt három sátrat… és imádással arcra borultak a tanítványok. A fényes felhő az Atyaisten megjelenésének kísérője, mint a Sinai hegynél, s most is felhőből hallatszik a szózat, mely megismétlése a keresztelésnél elhangzott szavaknak: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!”
Jézus parancsot ad a három tanítványnak, hogy a látomásról a feltámadásig ne szóljanak, s kérdésükre megmondja, hogy Illés már eljött Keresztelő János személyében.
T.! Hallgassuk az Atya szeretett Fiát és hordozzuk keresztünket, mert megdicsőít a feltámadáskor. (Fil 3,17-4,1) Mivel a mi hazánk a mennyben van, onnan várjuk az Üdvözítőt is, aki azzal ez erővel, amellyel mindent hatalma alá vethet, átalakítja gyarló testünket, és hasonlóvá teszi megdicsőült testéhez. Álljatok helyt az Úrban! – figyelmeztet az apostol.
A nagyböjtben most az imádságra figyeljünk. Az imádkozó Jézus is imádsága által tette láthatóvá és elérhetővé számunkra az Atyát. Feltámadásakor az emmauszi tanítványoknak a kenyértörésben tárta fel magát. Az imádkozó apostoloknak pünkösd napján, a szentlélek kiáradásával adja át az Atya az Egyháznak Krisztus ragyogását.
Az imádáság olyan valóság, hogy az emberi szív belép az Atya és Krisztus kapcsolatába. Ennek kiváltságos helye a szentmise, ahol Krisztus maga mellé veszi az Egyházat, s így Vele visszatükrözi az Atya dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal. A nagyböjt idején intenzívebben kapcsolódjunk be a Fiú és Az Atya e kommunikációjába, és meg nem feledkezve arról, ugyanakkor kísérőivé kell válnunk embertársainknak, amiként Jézus felvezette tanítványait a hegyre, ahol helyet adott nekik és nekünk az Atya világába.
„Jézus az Atyával beszélget legbensőbb valóját áthatja Isten, s létének Istennel telítődése tiszta világossággá lesz.” (XVI. Benedek)
Ezt tükrözte Copertinoi Szent József (1603-1663) élete. Már 8 éves korában vonzotta a templom és a szentmise; már ekkor megnyilvánult egy sajátságos adottsága, amely egész életét meghatározta: gyakran teljesen magába merült és érzéketlenné vált minden iránt, ami körülötte játszódott le. Ez aztán csakhamar valódi eksztázissá fokozódott. Belső élményeinek elhatalmasodása nem is engedte meg a normális foglalatosságot és életmódot. Tizenhét évesen fel is vették a kapucinusok laikus testvérnek. Gyenge egészsége és a kolostori munkákban való használhatatlansága miatt azonban nyolc hónap múlva elbocsátották. Ekkor úgy érezte, mintha a szerzetesruhával együtt az eleven bőrét is lehúzták volna róla. Örömére azonban szolgaként felvette egy minorita kolostor. Itt megtanult olvasni és írni, s akkor felvették a rendbe is és 1628-ban pappá szentelték. Copertino közelében a Santa Maria de Grottella kolostorba osztották be. Belső élete azonban különösen eksztázisokban nyilvánult meg. Lelkét egyszerűen lenyűgözte Isten nagysága és szeretete. József esetében az eksztázis nemcsak abban állt, hogy szellemi képességeit magához ragadta Isten és kikapcsolódtak érzékszervei, hanem sokszor és hosszasan lebegett is. Levitációnak, lebegésnek azt a jelenséget nevezik, amikor valaki minden külső segítség nélkül a gravitációtól független állapotba kerül. Józsefet sokan látták a föld felett lebegni vagy repülni. Egyszer egy kolostorban egy festmény volt rá olyan hatással, hogy amikor elment mellette, felrepült a Megfeszített képéhez, és mintha szoborként odaerősítették volna, hosszú ideig ott maradt. Máskor mise közben emelkedett föl 30–50 cm magasságba és merült el teljesen a misztérium szemlélésében. Az is megtörtént, hogy társával belépett egy templomba, s az ének hallatára fölemelkedett, de magával ragadta társát is és előrerepült vele a tabernákulumhoz. Festmények, szobrok, passió, zene, énekek, evangélium mind hatással voltak rá. Legerősebb élménye volt mindennap a szentmise. Közben minduntalan eksztázisba esett, úgyhogy szentmiséje esetleg öt óra hosszáig is tartott. A nép sokasága tódult miséire. Az inkvizíció el is zárta 14 évre Assisibe. Később különböző kolostorokban rejtették de nép tódult oda is. Bíborosok, püspökök, fejedelmek keresték fel, vagy ajánlották magukat imájába. Mindig szegények és segítséget keresők vették körül, boldogok voltak, ha ruházatának egy kis darabkájához jutottak, és ezt a betegekre helyezték. Vagy a kolostor falának egy darabkáját vitték el. Rendi elöljáróinak mindez bizonyos gondokat is jelentett. Végül a rendje VII. Kelemen pápa jóváhagyásával Osimo minorita kolostorába került. Ott élt elrejtve és a rendtársaitól elválasztva, gyakori eksztatikus egyesülésben Istennel. 1663. szeptember 18-án halt meg rendtársai körében. Élete példáján sokan megtértek. Többek közt hatására katolikus hitre tért 1651-ben a protestáns Braunschweig-Lüneburgi János Frigyes (1625-1679) herceg is.
1942. július 26-án a dachaui megsemmisítő táborban a kórházi részleg egy fiatal alkalmazottja odalépett P. Titus Bradsma holland karmelita atyához, hogy beadja neki a halálos injekciót, mert ezt a parancsot adta ki a táborvezető. „A pap – emlékezett vissza a bűnbánó ápolónő –, a harag semmiféle jelét sem mutatta velem szemben. Szelíd nyugalommal mondta: Szegény kislány, imádkozom érted! És átadta nekem rózsafüzérét. Én azt mondtam: nem akarom imádkozni, és nincs is rá szükségem. Erre ő azt válaszolta: Ha nem is tudsz imádkozni, legalább az Üdvözlégy második részét ismételd gyakran: Imádkozz érettünk bűnösökért! Ha ezt imádkozod, megmenekülsz! Akkor kinevettem, ma azonban segítségért kiáltok, és azt gondolom, egyedül ennek a fogolynak a megbocsátásában bizakodhatok.”
E példa is gyönyörűen érzékelteti az Egyház tapasztalatát: a színeváltozás, az imádság bátorítás a Golgota felé haladók számára. A szeretetnek a mértéke a paradicsom és a megdicsőülés között álló Golgota, mely már most gyökeres megújulást és végleges megváltást hoz majd. Az örök dicsőségünk Krisztus szeretetében gyökerezik.
Igazi hazánkba az út a földön át vezet, ezért itt a földön nem verhetünk sátrat. Viszont hittel, imádsággal és a szeretet kötelékeivel segíthetjük magunkat, másokat oda, ahol örökké az Úrral és az ő választottaival leszünk.

 “Ez az én szeretett Fiam, őt hallgassátok!” Mt 17,5.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése