Te már vártál rám

Életünk értelmének keresésében és önmagunk megismerésében egyházunk segítségére mindig számíthatunk, mert Krisztus húsvéti misztériumában bírja az ember életére vonatkozó végső igazságot. (2Kor 5,17-21) A nagyvilágnak hirdeti, hogy Jézus az út, az igazság és az élet. Az Ő fényében látjuk meg önmagunkat. Belső világunk folyamatait ismerve mondhatjuk azt, hogy több a jó bennünk, mint a rossz. Legtöbbször rosszabbak vagyunk annál, mint ahogy kívülről látnak bennünket; de jobbak, mint ahogy magunkat látjuk. Leginkább Tékozló Fiúknak érezzük magunkat. 

Az önvizsgálat nyomán lelkiismeretünk nyugtalansága természetes. Látjuk, hogy mennyire eltértünk Krisztustól, viszont ez még nem elég, mert az igazi önismeret csendes párbeszéddel kezdődik, Isten és én közöttem. Ebben az együttlétben önismeretünkkel együtt a bánatunk is ébredezik. Felismerjük, hogy az egyetlen boldogító út: az Atyához való visszatérés. 

Szent Lukács örökítette meg, Jézus gyönyörű paraboláját a mennyei Atyáról. (15,1-3, 11-32) Mindnyájan jól ismerjük az emberiség és a magunk, a tékozló és az idősebbik fiú történetét. A mennyei Atya személyiségét, érzéseit bűnös állapotunkhoz való viszonyát Jézus jeleníti meg. A tékozló fiú történetében jól kirajzolja az Atya irgalmát. A történet elnevezése nem jó, mert valójában a megbocsátó Atyáról szól. Mi is gyakran és sok formában megtettük, amit a két fiú tett, s annál inkább nyomorultabbak lettünk. Nem ismertük fel, hogy valaki szeret, s nem engedtük, hogy szeressen. 

Az első lépés, vissza Istenhez nem könnyű! Alázat kell, hogy állatnívójú (disznópásztor, szamárgazda) állapotunkat beismerjük. Ilyenkor a nehézség abból adódik, hogy elfelejtjük Isten irgalmát, azt hogy Ö bűnösként is szeret. Ha erre figyelünk, akkor nem nehéz elindulni az atyai ház felé. 

Ha feladjuk helytelen magatartásunkat, ez megkönnyíti hazatérésünket, mert amit bánunk, amit jóvá akarunk tenni, arra irgalmat kapunk. Isten csupa irgalom, megtérésünkre vár.  

„Mielőtt kerestelek téged, te már vártál rám.” (Szent Ágoston) 

Isten megbocsátása teljes: bűneinket nem tartja számon és újra családja tagjává fogad. „Ma levettem rólatok a gyalázatot.” (Józs 5,9a 10-12) 

Isten örül megtérésünknek, szeretete a közösségre is kiterjed: háza népét is bevonja örömlakomájába, az idősebbik fiát is behívja. 

Szíve jóságát mindenkinek adja, mert a megtért ember az Isten öröme. 

Indítsa meg szívünket a tékozlófiúk megtérése, és fogadjuk bátorítóan és szeretettel a megtérő bűnöst, mint az irgalmas Atya.

„Fölkelek és atyámhoz megyek, azt mondom neki ...” Lk 15,18