A noviciusmester növendékeivel a város utcáján ment, amikor a közelben egy
család tagjait hallották dühösen kiabálni. Mosolyogva a növendékeihez fordult
és megkérdezte:
- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A növendékek elgondolkodtak, s az egyikük így szólt: - Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a mester.
A növendékek nem találták a választ, s a mester a következőt mondta:
A növendékek elgondolkodtak, s az egyikük így szólt: - Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz - mondta a mester.
A növendékek nem találták a választ, s a mester a következőt mondta:
-
Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A
távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek,
annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság. Amikor két ember
megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a
szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban
szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell
megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen
közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van a szívünkben.
A növendékeire nézett, és így folytatta:
A növendékeire nézett, és így folytatta:
- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok,
hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek
eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan
nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése