Szám: 3082/2023 - Szent Erzsébet-gyűjtés
Tisztelettel emlékeztetem Paptestvéreimet, hogy november 19-én, Árpád-házi Szent Erzsébet ünnepén, a Gyulafehérvári Caritas szándékára perselyezünk. Lehetőségeinkhez mérten támogassuk azt a nagylelkű munkát, amelyet a szeretetszolgálat munkatársai végeznek. A begyűlt adományokat a főesperesi központok összesítik, ahonnan 2023. november 29-ig a Főegyházmegyei Főhatósághoz továbbítják a következő bankszámlára: IBAN: RO83 RNCB 0003 0232 6550 0001, BCR Alba Iulia.
A jó Isten sokszorosan fizesse meg mindenki áldozatát! + Gergely érsek
A SZENTATYA, FERENC PÁPA ÜZENETE
A SZEGÉNYEK VII.
VILÁGNAPJÁRA
2023. november 19.
„Ne fordítsd el arcodat a szegénytől” (Tób4,7)
1. A szegények világnapját,mely az Atya irgalmasságának gazdagjele,hetedik alkalommaltartjuk meg, hogy kísérje közösségeink útját. Az Egyházfokozatosan beépíti ezt a napotlelkipásztori gyakorlatába, hogy egyre többetfedezzünkfel az evangélium központi tartalmából. Nap mint nap törekszünk gondoskodni a szegényekről,ez mégsem elég. A szegénység árjakeresztülfolyikvárosainkon, egyre csak dagad,mígnemkiárad; és mintha elárasztana minket is, hiszen a segítségért, támogatásért és szolidaritásért könyörgőtestvéreink kiáltása egyre hangosabbá és hangosabbá válik. Ezért összegyűlünk Jézus Krisztusnak, a világmindenség királyának ünnepe előtti vasárnapon az ő asztala körül, hogyismét megkapjuk aztaz ajándékot és törekvést, hogy megéljük a szegénységet és szolgáljuk a szegényeket.
„Ne fordítsd el arcodat a szegénytől”(Tób 4,7). Ez a mondatsegítmegragadnitanúságtételünk
lényegét. Ha elidőzünk Tóbiáskönyvénél, egy kevéssé ismert ószövetségi szövegnél,
mely magával ragadó és tele van bölcsességgel, akkor jobban megérthetjükazt az
üzenetet, amelyet a szent szerző közvetíteni kíván. A családi élet egyik
jelenete tárul fel előttünk: egy apa, Tobit búcsút vesz fiától, Tóbiástól, aki
hosszú útra készül. Az öreg Tobit fél, hogy soha többé nem találkozik a fiával,
ezért „lelki végrendeletet” hagy rá. Tobitot Ninivébe deportálták és megvakult,
tehát kétszeresen is szegény, de sosem veszítette el a bizonyosságot arról,
amit neve is kifejez: „Az Úr az én javam.” Ez az ember, aki mindig is bízott az
Úrban, jó apaként nem annyira anyagi javakat akar fiára hagyni, mint inkább a
helyes életvezetésre vonatkozó bölcsességet, ezért azt mondja neki: „Mindennap
emlékezz meg, gyermekem, a mi Urunkról, Istenünkről, és vigyázz, hogy ne
vétkezz, és ne hágd át parancsolatait. Cselekedj igazságosan életed minden
napján, és ne járj az igazságtalanság útjain”(4,5).
2. Amint az nyomban látható, amikor az öreg Tobit fia lelkére köti, hogy nap mint nap emlékezzen meg az Úrról, nem egyszerű emlékezésről vagy Istenhez intézett imáról beszél. Konkrét tettekre utal: jócselekedetekre ésigazságoséletvitelre. Majd a felszólítás még konkrétabbá válik: „Adj alamizsnát a vagyonodból. Ne fordítsd el arcodat a szegénytől soha, s akkor Isten sem fordítja el arcát tőled”(4,7).
Az irgalmasság cselekedeteimiatt a király elvette minden vagyonát, ígyTobitteljesen elszegényedett. Az Úrnak azonban még szüksége volt rá,s ezért miután újra elfoglalta intézői tisztségét, délelem nélkül folytattakorábbi életvitelét. Hallgassuk meg beszámolóját, mely számunkra is üzenetet hordoz: „Pünkösdkor [a hetek ünnepén] jó ebéd volt. Leültem enni. Elém tették az ételt, különféle fogásokat hoztak. Azt mondtam Tóbiásnak, a fiamnak: »Eredj, gyermekem, aztán ha nélkülözőre akadsz a testvérek körében, akiket ide hurcoltak Ninivébe, hozd ide, s ha derék ember, neki is jut az ételből. Megvárlak, fiam, amíg visszatérsz«” (2,1–2). Milyen fontos lenne, hogya szegények világnapján magunkévá tegyükTobitnak ezt a törődését! Ha meghívnánk az embereket, hogy miután osztoztunk az eucharisztikus lakomában,a vasárnapi ebédet is együtt költsük el. Az eucharisztia ünneplése valóban a közösség kritériumává válna. Ha az Úr oltára körül összegyűlve tudatosítjuk, hogy mindannyian testvérek vagyunk, mennyivel inkább láthatóvá válna ez a testvériség, ha megosztanánk az ünnepi ételt azokkal, akiknek a legszükségesebb is hiányzik!
Tóbiás megtette, amit az apja kért, de azzal a hírrel tért vissza, hogy egy szegény embert megöltek, és a tér közepén hagyták. Az öreg Tobit habozás nélkül felállt az asztaltól, és elment eltemetni a férfit. Amikor fáradtan hazaért, elaludt az udvaron; madárürülék hullott a szemébe és megvakult (vö. Tób2,1–10). A sors iróniája: jótékonykodsz és szerencsétlenség sújt le rád! Gondolkodhatunk így is, de a hit megtanít mélyebbre látni. Tobit vaksága erőforrásávávált, ső még inkábbfelismerte a szegénység sokféle formáját környezetében. Az Úr pedig a maga idejében visszaadta az idős apa látását, és megajándékozta annak örömével, hogy újra láthatta fiát, Tóbiást. Amikor eljött ez a nap, Tobita fia„nyakába borult.Sírva mondta: »Látlak, fiam, szemem fénye!« Majd így folytatta: »Áldott legyen az Isten. Áldott legyen hatalmas neve. Áldott legyen minden angyala. Áldott legyen a neve mindörökké«” (Tób11,13–14).
3. Feltehetjük magunknak a kérdést: honnan merítiTobit azt a bátorságot és belső erőt, amely képessé teszi arra, hogy egy pogány nép országában Istent szolgálja,és annyira szeresse felebarátait, hogy saját életét is kockáztassa értük? Egy rendkívüli példa áll előttünk: Tobit hűséges hitves és gondoskodó apa; messze viszik hazájától és igazságtalanul szenved; üldöztetés éri a király és saját felebarátai részéről…Hiábaolyan jószívű, próbát kell kiállnia. Ahogy a Szentírás számostörténeten keresztültanítja nekünk, Isten nem kíméli mega próbatételektől azokat, akik jót cselekszenek. Hogy lehet ez? Nem azért teszi, hogy megalázzon bennünket, hanem hogy megerősítse a belé vetett hitünket.
Tobit a megpróbáltatások idején felfedezi saját szegénységét, ez pedigképessé teszi arra, hogy meglássaa szegényeket. Hűséges Isten törvényéhez, megtartja a parancsokat, de nem elégszik meg ennyivel. Azért tudténylegesen törődni a szegényekkel, mert saját bőrén tapasztalta meg a szegénységet. Ezért a fiához, Tóbiáshoz intézett szavai jelentik az ő igazi örökségét: „Ne fordítsd el arcodat a szegénytől”(Tób4,7). Amikor egy szegény emberrel állunk szemben, nem szabad elfordítanunk róla a tekintetünket, mert attól fosztanánk meg magunkat, hogy meglássukaz Úr Jézus arcát. A felszólítás úgy szól, hogy „egyetlen szegénytől” se forduljunk el. Minden ember a felebarátunk, bőrszíntől, társadalmi helyzettől, származástólfüggetlenül…Ha szegény vagyok, akkor fel tudomismerni, melyik testvéremnek van valóban szüksége rám. Az a hivatásunk, hogy találkozzunk minden szegény emberrel és a szegénység minden formájával, lerázva magunkról a vélt jólétünket védő közömbösséget és kifogásokat.
4. Olyan történelmi időszakbanélünk, amely nem kedvez a
legszegényebbekkel való törődésnek. Egyre harsányabb a jólétre irányulófelszólítás,
miközben a szegénységben élők hangja elhal. Hajlamosak vagyunk figyelmen kívül
hagyni mindent, ami nem illik bele az életről alkotott elképzelésünkbe,
különösen is igaz ez a fiatalabb generációkra, akik a legkönnyebben sebződnek mega
jelenleg zajló kulturális változásoktól. Zárójelbe kerül, ami kellemetlen és
szenvedést okoz, míg a testierő és szépségfelértékelődik, mintha az jelentenéa
legfontosabb elérendő célt. A virtuális valóság felváltja a valódi életet és
egyre könnyebb összekeverni a két világot. A szegények képekké válnak, melyek néhány
pillanatra meghatnak bennünket, de amikor az utcán, élőben találkozunk velük, bosszankodunk
miattuk, és elutasítjuk őket. A rohanás, melymindennapi életünk része,nem
engedi, hogy megálljunk, segítsünk a másiknak, törődjünk a másikkal. Az
irgalmas szamaritánus példázata (vö. Lk 10,25–37) nem egy múltbeli mese, hanem tükör
mindannyiunk jelenének. Delegálnia feladatot könnyű, pénzt adni, hogy mások jótékonykodhassanak,
nagylelkű gesztus; a keresztények hivatása azonban személyes bevonódásraszól.
5. Adjunk hálát az Úrnak, hogy olyan sokan vannak olyan férfiak és nők, akik a szegények és a kirekesztettek szolgálatának szentelik magukat és osztoznak az életükben: mindenkorosztályt és társadalmi helyzetet képviselő emberek, akik befogadják kirekesztetteket és a szenvedőket, és gondoskodnakróluk. Ők nem szuperhősök, hanem „szomszédaink”, akikkel nap mint nap találkozunk, és akik a szegények mellett csendben maguk isszegénnyé lesznek.Nemcsak adnak valamit, hanem meghallgatnak, párbeszédet kezdeményeznek, próbálják megérteni a másik helyzetét, problémáinakgyökerét, hogy megfelelő tanácsokat adhassanak. Figyelnek az anyagi szükségletekre, de a lelki szükségletekre is, a teljes ember felemelésére. Isten országa jelenvalóvá és láthatóvá válik ebben a nagylelkű és ingyenes szolgálatban; a mag ezeknek az embereknek az életében jó talajba hullott és meghozta gyümölcsét (vö. Lk 8,4–15). A nagy számú önkéntesért érzett hála imádságra indít, hogy tanúságtételük gyümölcsöző legyen.
6. A Pacem in terris enciklika hatvanadik évfordulóján sürgősenfel kell idéznünkSzent XXIII. János pápa szavait, aki azt írta, hogy„az embernek joga van az élethez, joga van a testi épséghez, joga van mindazokhoz az eszközökhöz, amelyek szükségesek a tisztességes megélhetéshez: ilyenek elsősorban a táplálék, a ruházat, a lakás, a pihenés, a gyógykezelés, végül az államtól nyújtandó szükséges szolgáltatások, amelyekkel az egyénekről gondoskodik. Ebből következően ahhoz is joga van az embernek, hogy gondoskodjanak róla, ha egészsége megrendül, ha megrokkan, ha megözvegyül, ha megöregszik, ha kénytelen munka nélkül élni, ha saját hibáján kívül nem tudja megszerezni a létfenntartáshoz szükséges eszközöket”(11).
Mennyi munka áll még előttünk, hogy ezek a szavak a politikai élet és a jogalkotás komoly és hatékony erőfeszítései révén valósággá váljanak! A közjó felismerésére és szolgálatára törekvőpolitika korlátai és néha kudarcai ellenére növekednie kell a szegények iránti önkéntes elkötelezettség értékében hívő sok polgár szolidaritásának és a szubszidiaritásnak. Természetesen fontos javaslatokat tenni és nyomást gyakorolni annak érdekében, hogy a közintézmények jól végezzék feladatukat, de nincs értelme passzívnak maradni és mindent„felülről”várni: a szegénységben élőket is be kell vonni a változás és a felelősségvállalás folyamatába, s ebben állandóan támogatni kell őket.
7. Sajnos ismét meg kell állapítanunk, hogy a szegénységnek a már leírtak mellettúj formái is feltűnnek. Különösen a háborús övezetek lakosságára gondolok, közülükelsősorbana gyermekekre, akiket megfosztanak a gondtalan jelentől és a méltó jövőtől. Senki se szokjon hozzá ehhez a helyzethez! Próbáljunk meg tehát továbbra is mindent megtenni annak érdekében, hogy a béke – mint a feltámadt Úr ajándéka és az igazságosság és a párbeszéd iránti elkötelezettség gyümölcse –megerősödjön.
Szóvá kell tennem a spekulációkat, amelyek– több ágazatban – drámai áremelkedéshezvezetnek, sok családot még inkább nincstelenné téve. A fizetésgyorsan elfogy, és az emberek olyan nélkülözésbe kényszerülnek, amely aláássa emberi méltóságukat. Amikor egy családnak választania kell a táplálkozáshoz szükséges élelmiszer és a gyógykezeléshez szükséges gyógyszerek beszerzése között, akkor fel kell emelnünk szavunkat,és az emberi méltóság nevében emlékeztetnünk kell arra, hogy az embernek jogavan ehhez a két dologhoz.
És hogyan is hagyhatnánk szó nélkül azt az etikai igazságtalanságot, amely a munka világát jellemzi? A munkavállalókkal szembeni embertelen bánásmód, az elvégzett munka nem megfelelő díjazása, a bizonytalanság, a rengeteg áldozatot követelő munkahelyi balesetek, melyekértgyakran az a mentalitás okolható, amely az azonnali profitot a biztonság eléhelyezi…Szent II. János Pál szavai jutnak eszünkbe: „a munka értékének elsődleges alapja maga az ember, aki alanya a munkának […]. Jóllehet igaz, hogy az ember a munkára született, és arra kapott meghívást, mégis »a munka szolgálja az embert, és nem az ember a munkát«” (Laboremexercens enciklika,27).
8. Ez a lista, amely már önmagában is drámai, csak egy kis hányadáttükrözi a szegénység mindennapi életünk részét képező helyzeteinek. Semmiképpensem mehetünk elszónélkül egy olyan baj mellett, amely napról napra nyilvánvalóbb és főleg a fiatalok világát érinti. Mennyi frusztráció van jelen, sőt, öngyilkosságok történnek a fiatalok körében, akiket becsap egy olyan kultúra, amely „alkalmatlannak” és „kudarcot vallottnak”bélyegzi őket. Segítsünk nekik válaszolni ezekre a káros impulzusokra, hogy mindenki megtalálja az utat, amelyen erős és nagylelkű személyiséggé válhat.
Amikor a szegényekről beszélünk, könnyen beleeshetünk abba a hibába, hogy csak üres frázisokat puffogtatunk. Alattomosanmegkísérthet, hogy megálljunk a statisztikáknál és a számoknál. A szegények viszontemberek, akiknek arcuk, történetük, szívük és lelkük van. Ők is testvéreink és nővéreink, érdemeikkel és hiányosságaikkal, mint mindenki más, és fontos, hogy mindegyikükkel személyes kapcsolatba kerüljünk.
Tóbiás könyve megtanít bennünket arra, hogykonkrétnak kell lennie mindennek, amit a szegényekkel és a szegényekért teszünk. Ez a kérdés az igazságossággal függ össze, amely mindannyiunkat arra kötelez, hogy keressük egymást és találkozzunk egymással, hogyelősegítsük annak a harmóniának a megvalósulását, amely nélkül egyetlen közösség sem válik igazán közösséggé. A szegények iránti figyelem tehát nem merül ki a sietősalamizsnálkodásban, hanem az igazi személyes kapcsolatok helyreállítását kívánja meg, melyeket a szegénység aláásott. Ily módon a „szegényektől való el nem fordulás” az irgalmasság és a szeretet jótéteményeinek elnyeréséhez vezet, melyaz egész keresztény életnek értelmet és értéket ad.
9. A szegényekre való odafigyelésünket mindig az evangéliumi realizmusnak kell jellemeznie. Ha adunk, annak mindig a másik konkrét szükségleteire kell válaszolnia és nem szólhat arról, hogy megszabadulunk a felesleges dolgainktól. Itt is a megkülönböztetés képességére van szükségünka Szentlélek vezetésével, hogy testvéreink valódi szükségleteit lássuk és ne a saját törekvéseinket. Amire minden bizonnyal nagy szükségük van, az azemberségünk és a szeretetre nyitott szívünk. Ne feledjük: „Hivatásunk, hogy felfedezzük bennük Krisztust, ügyeik kapcsán a szolgálatukba állítsuk a hangunkat, de az is, hogy barátaik legyünk, meghallgassuk, megértsük őket, és befogadjuk azt a titokzatos bölcsességet, amelyet Isten általuk akar közölni velünk”(Evangelii gaudium, 198). A hit arra tanít bennünket, hogy minden szegény ember Isten gyermeke, akiben Krisztus van jelen: „amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, velem tettétek” (Mt 25,40).
Idén ünnepeljük a Gyermek Jézusról nevezett Szent Teréz születésének százötvenedik évfordulóját. Az Egy lélek története című önéletrajzában egy helyen ezt írja: „Ó, most értem, hogy a tökéletes szeretet mások hibáinak elviselésében áll, abban, hogy egy cseppet sem csodálkozunk gyöngéiken, hogy épülünk a legcsekélyebb erényen, melyet szemünk láttára gyakorolnak, főleg pedig azt értettem meg, hogy a szeretet nem maradhat a szív mélyén elzárva: Gyertyát sem azért gyújtanak, mondta Jézus, hogy a véka alá tegyék, hanem a gyertyatartóra, hogy világítson mindenkinek, aki a házban van. Úgy gondolom, hogy ez a gyertya a szeretetet jelképezi, melynek világítania, boldogítania kell, nemcsak azok számára, akik nekem a legdrágábbak, hanem mindenkinek, aki csak a házban van, kivétel nélkül”(„C” kézirat, 12r, in Lisieux-i Szent Teréz:Önéletrajz, Sarutlan Kármelita Nővérek, Magyarszék, 2015,287).
Ebben a házban, mely a világ, mindenkinek joga van megtapasztalni a szeretet fényét, senkit sem szabad megfosztani tőle. Ezen a világnapon Szent Teréz fáradhatatlan szeretete lelkesítse szívünket, és segítsen bennünket, hogy „ne fordítsuk el arcunkat a szegényektől”, és szemünketmindig Urunk, Jézus Krisztus emberi és isteni arcára szegezzük.
Kelt Rómában, a Lateráni Szent Jánosnál, 2023. június 13-án,Páduai Szent Antalnak, a szegények védőszentjének emléknapján.
Ferenc
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése