Igaz és bölcs tanúságtevők

Reinhold Schneider német költő, író 1903-ban született Baden-Badenben. Az első világháborút követő liberális-idealista műveltség nihilizmusba és pesszimizmusba vezette. Öngyilkossági kísérletet tesz, de megmentik életét. Húszévi kihagyás után 1937 vagy 1938 újévén ment először misére Potsdamban. „Úgy mentem, mint aki hazamegy, de elfelejtette már anyanyelvét. Utam a tragikus nihilizmusból vezetett a hithez” (Sugárzó emberek, Eisenstadt, 1981, 196.). Írásaival ettől kezdve az igazságot szolgálta. A nácizmussal szembeni ellenállása miatt nem publikálhatott. Hazaárulással perelik, betegsége és a háború vége menti meg a biztos haláltól. A háborút követően 1958-ban bekövetkezett haláláig írt és a templomban imádkozott. Világos volt előtte, hogy „Európa népei a keresztnek köszönhetik, amivé lettek. Hivatásuk a keresztet képviselni a világban, de erre csak akkor képesek, ha egészen magukévá is tették a keresztet, és elveszítik létjogosultságukat, mihelyt e küzdelmet föladják, és a kereszt többé nem rendíti meg őket. A népek hívatása, hogy megosszák Isten terhét.” Megosztani a terhet, közreműködni a kereszthordozásban Krisztussal csak akkor lesz képes az ember, ha felismeri, hogy a teremtő Isten magáénak vallja őt, akiért Egyszülöttét adta és Jézus Krisztus megváltó áldozatában üdvrendet készített számára. Ha naponta többször keresnénk Istennel a kapcsolatot, akkor megváltozna életünk. Mert az imádságban nyert bölcs meglátások megtétele által élettel telnek fel napjaink.

A háborús viszonyok között valahol Dél-Amerikában történt. Egy kis falu határában aknára futott egy katonai teherautó. A katonák megtorlásul húsz férfi halálát kívánták. A falu öreg elöljárójának kellett megneveznie őket, ellenkező esetben minden férfit agyonlőnek. Rafael Veron, a falu öreg elöljárója bement a kunyhóba. Néma csendben álltak kint a falu lakói, hallgattak a katonák is, majd megjelent az ajtóban az öreg Rafael, odament a századoshoz és átadta a papírt. Az minden sietség nélkül vette át és elkezdte olvasni, azután leeresztette a papírt. Rafaelre nézett, majd ismét felemelve a papírt, hangosan olvasta fel, ami rajta állt: Rafael Veron, Rafael Veron … Rafael a saját nevét írta le hússzor.” A kunyhó előtt várakozók közül vajon hányan tudták volna megtenni azt, amit az öreg Rafael tett? S közülünk egymásért, népünkért hányan tudnánk megtenni, amit ő tett?