Pálos életszentség

Esztergomi Boldog Özséb maga állította példaképnek Remete Szent Pált a rend élére. „Alázatosságában el akarta kerülni, hogy a pálos rend őt, mint alapítóját, védőszentjéül tisztelje, amint ez a többi szerzetesrendeknél történt.” Ebben is megmutatkozott Özséb alázatossága és életszentsége. Méltán tiszteli népünk a szentek között. Esztergomi Özséb évszázadokon átívelő életszentsége Erdélyben is (Kézdivásárhely) tisztán ragyog, akár Remete Szent Pálé, akit „magyar szentnek” számítottak a középkorban.

A pálosok annyira szerények voltak, hogy Özséb rendfőnök óta soha sem kezdeményezték szentéletű társaik vagy vértanúik boldoggá vagy szentté avatását. Például a Jámbornak nevezett Ferenc rendfőnök csodákkal teli életét is próbálták eltitkolni. „Később, az Úr 1511-ik évében az említett – Ferenc – atya sírja fölött két szép, pálma nagyságú virág nőtt. Amikor az ott élő testvérek ezt meglátták és nyilvánosságra hozták, akkor a tiszteletre méltó atya, Székely László testvér vikárius a saját lábával eltaposta, nehogy valaki a szent atyának az érdeméből hiú dicsőségre tegyen szert.” Egy pálos boldoggá vagy szentté avatását a szerzetesrend elvből nem kezdeményezi, mondván, hogy minden pálosnak szentnek kell lennie. A boldoggá vagy szentté avatást a rend az egyházmegyék főpásztoraira bízta.

A szerzetesek arra törekedtek, hogy mindenhol Isten akaratát tegyék, és a hiú dicsőség látszatát is kerülték. Kétkezi munkát vagy szellemi-lelki munkát végeztek, olvastak, imádkoztak, másoltak, írtak és tanítottak. Ha elöljáróról vagy alattvalóról bebizonyosodott, hogy a saját előléptetése érdekében levelet mert írni a rendfőnöknek, akkor szigorúan megbüntették, és három évig minden hivatalra megválaszthatatlannak minősítették. 
A pálos rend – nyilván tapasztalatai alapján, sokoldalú működést vállalva – a pasztorációs, népmissziós és egyéb munkáktól „előírt időközökben (két-kétéves remeteségre) visszavonva tagjait, ezzel a remetemagánnyal erősítette meg őket újabb feladataikra vagy a réginek folytatására” az „első szeretet felszítására” és érlelte tagjait istenes emberré.

A pálosok szegénységük, belső fegyelmük, kisugárzásuk és életszentségük által lettek népszerűek. 1481-ben meghalt Gergely rendfőnök, ezt meghallván Mátyás király sírva fakadt. Amikor háza népe a sírás okát kérdezte, így válaszolt: „Országomban meghalt egy jeles főpap, csodálom, hogy javadalmát senki sem kéri.   

A magyar királyokat mindig foglalkoztatta a szerzetesek élete, különösen Mátyás királyt, aki egy apátruhában dühöngő aposztatát megkerestetett, hogy vallja meg az igazságot: milyen a remete testvérek szerzetesi élete? Az így válaszolt: „Amiről Felséged engem kérdez, Istennek kijáró hittel, tehát a legőszintébben válaszolom, hogy azok jó szerzetesek. Nem tűrik meg a rosszat, következésképpen engem sem tűrtek meg, ezért sokat voltam a börtönben, de elszöktem.”

E történet is arról tanúskodik, hogy a szerzetesek életét szigorú szabályok irányították, és ezek betartását minden tagjuktól elvárták. Azokat a szerzeteseket, akik a kolostort vagy a remeteséget elhagyták, és tizenöt napon belül nem tértek vissza, kiközösítették. A testvéri feddés alkalmazásakor a megnyerés, a jobbítás volt a főszempont. A makacskodót a vizitátor vagy a rendfőnök háromszori figyelmeztetés után, még ha perjel is volt valaki, kiközösítette. Így járt el fr. András rendfőnök 1464-ben, amikor Pál szerdahelyi perjelt kiközösítette. A testvérek komolyan vették, hogy minden pálosnak szentnek kell lennie.

Az életszentség útjára lépett pálosok közt sok elszánt testvért, katonaembert, kanonokot, püspököt találni, akiket a Szentszék ugyan nem kanonizált, de ismerve erényeiket, csodálatos tetteiket, a nevükhöz fűződő legendákat, a magyar nép szenteknek tart. A teljesség igénye nélkül megemlítjük a pálosrend szentség hírében elhunyt boldog (B.) és boldog emlékű (B. e.)[1] tagjait: Esztergomi Boldog Özséb (1200–1270) rendalapító; B. e. Lukács OSPPE (XIV. sz.) márianosztra prófétai adottságú perjele, Nagy Lajos király tanácsadója; B. Hektor (+1333 körül) misztikus, gyógyító, perjel a váradi Szent Jeromos kolostorban; B. Jámbor Ferenc OSPPE (+1434), rendfőnök; B. Subáczy Antal OSPPE (+1473), kápolnai vértanú; B. Báthory László OSPPE (1420–1484), katona, remete, szentírásfordító; B. Szalánkeményi Péter OSPPE (+1492), generális perjel; B. Szokoli János OSPPE (1439–1510 k.) csanádi püspök; B. Kálmán OSPPE (+1500), szentjeromosi Török Mátyás hitvalló (+1503), ungvári szerzetes, orgonista, betegápoló majd remete; B. e. Thar-Ispán Albert OSPPE (+1510), előbb a „kunok grófja”, budai várkapitány, pálos remete, aki vagyonát a szentlőrinci kolostor felvirágoztatására fordította; B. Lórándházi István OSPPE (+1512), generális perjel; B. Huszár Gáspár OSPPE (+1521 után), törökverő vitéz majd pálos; B. Csanádi Albert OSPPE (+1515), magyarul és latinul verselő költő; B. Szentmihálykövi Bálint OSPPE (+1526) misztikus; B. Gyalui Dénes OSPPE (+1526), argyasudvarhelyi püspökből lett szerzetes Székelyházán, vikárius; B. Székelyházi Bertalan OSPPE (+1526). A katolikus reform idején B. Csepelényi György OSPPE (1626–1674) vértanú; B. Török Márton OSPPE (+1674) vértanú;  B. e. Pethő István OSPPE (+1679) pestises betegek gondozója, a szeretet vértanúja; B. e. Sütő Lőrinc OSPPE (1679) pestises betegek gondozója, a szeretet vértanúja; B. e. Bessenyey Márk, Szörényi Ágoston, Wlicsiczky Anasztáz OSPPE (+1679) pestises betegeket gondoztak, a szeretet vértanúi; B. e. Szomjas Gergely OSPPE (+1684) a szeretet vértanúja; B. e. Horváth Gellért OSPPE (+1683) a pestis idején heteken keresztül szolgálta a híveket, amíg a betegség őt is elkapta. Ő is a szeretet vértanúja. Az erdélyiek közül kiemelkedik B. Ballog Ferenc OSPPE (+1645) vértanú alakja, aki mint erdélyi protestáns szülők gyermeke, Bethlen Gábor udvarában apródként teljesített szolgálatot. A jezsuiták térítették meg. Egy alkalommal, mikor a Mária-officiumot végezte, meglátta ezt a fejedelem és hirtelen haragjában szíjjal véresre verte. Bethlen halála után a katolikus Csáky László gróf udvarába került. Majd pálos szerzetespap lett. Nyitra környékén misszionált, amikor Apponyváránál a lutheránusok megölték. A felsoroltak mellett még ott van az a sok névtelen és név szerint ismert alkotó és igehirdető, művész és honvédő, akiknek nevét helyszűke miatt nem írjuk ide. Ők is elszánt emberek, akárcsak a magányban imádkozók. Ők mindannyian Krisztus katonái és a nép jó szolgái. Rájuk is talál, amit Kapisztrán Szent János sokszor hangoztatott: „Ha valaki szenteket akar látni, menjen Nosztrára, a pálosok kolostorába.”

A mindennapi munka végzése által közelebb kerültek a társadalomhoz, jótékony hatást gyakoroltak az emberek erkölcsi és szellemi életére. Bekapcsolódtak a haza dolgainak intézésébe. Oktatással, tanáccsal és útmutatással hatottak a társadalmi viszonyok fejlesztésére. A természeti csapások, a pestis, a járványok idején széleskörű, nemcsak fáradhatatlan karitatív tevékenységet végeztek, hanem életüket is feláldozták. Boldog Özséb látomását igyekeztek megvalósítani, amikor Isten iránti szeretetből odaadóan igyekeztek segíteni, összetartani a magyar társadalmat, és az embereket önfeláldozóan szolgálni. Ez a lelkület vezette. 
A török invázió idején a pálosok fegyverrel harcoltak a kereszténységért és a hazáért, ezért a törökök országszerte felkoncolták őket. A monostoraik többsége elpusztult, csak Nyugat-Magyarországon maradt meg öt, de akkor is a lelkek szolgálatáért, megtartásáért fáradoztak. A török idők nagy lelki elvadulása egyenesen hazai „missziók” vállalására serkenti a megfogyatkozott magyar remetéket. Valóságos hithirdetőkként indulnak a pálos szerzetesek Kína helyett a Felvidékre, Erdélybe és Délvidékre, s térítenek pogányokat vissza Krisztusnak és köztük nem egy valóságos vértanúságot szenved, mint Cseppelényi György, Török Márton, Szvetanay Miklós és mások.

 Pázmány Péter bíboros így méltatta a pálos rendet: „Ha ki Magyarország sorsos állapotját látni kívánja, tekintse Első Remete Szent Pál szerzetét. És ha azt virágjában tündökölni látja, tudja meg, hogy az országnak is jól vagyon dolga, mert jó rendben a szénája.”

---

[1] Boldog, akinek hivatalos szentté avatására még nem került sor. A boldog emlékű, akinek hivatalos kanonizációja még nem indult meg, vagy történelmi okok miatt elakadt, szentéletük emlékét azonban elevenen őrzi a hagyomány.