A régi bölcsek, mint Pythagoras, Platón, Seneca, a gyónást, vagyis a
hibáinknak tapasztalt, józan barátunk előtt való bevallását ajánlották.
Ezek az alázatos, szolid, önérzetes jellemek már a természetes ész
világánál felismerték, hogy a lelket ki kell emelni az önszeretet
csalóka világából. Kimondják, hogy az erényre és szilárd
erkölcsre hathatósabb út a bűnbevallásnál nincs. Platón Gorgiasában
ajánlja, hogy napfényre kell hozni a bűnt s nem takargatni. Az ember
folyton takargatja, szépítgeti, mentegeti magát; bámulatos
leleményességgel, ékesszóló fordulatokkal tudja bűneit leszállítani s
életüket, mellyel lelkiismeretünket sebzik, tompítani. Nemo iudex in
sua causa (senki se lehet bíró a maga perében), s éppúgy nemo medicus in
sua infirmitate (senki se lehet orvos a maga betegségében); félni kell
magunktól és fel kell tárni lekiismeretünket másnak, hogy ő döntsön,
teljesen elfogulatlanul s mutassa meg ítéletének tükrében igazi
ábrázatunkat.
**
Az önvizsgálat és bűnbevallás már a természetes ész világánál is az
önismeret, kijózanodás, fölocsúdás, az erényre való törekvés nyílt
iskolája
, s ebbe bárki bekapcsolódhat,
hatásainak azonban a kegyelem ad értéket a gyónással összefüggően
és koronázza meg azokat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése