Az emberi értelem fénye csak természetes fény. Természetfeletti
világosságot csak a hit ad, és részesít abban az ismeretben, amellyel Isten
önmagát és a világot ismeri.
A néprajzos Bálint Sándor mondta el, hogy írók,
költők az ünnepről társalogtak, amikor költőbarátjuk, Szabó Lőrinc már nem bírta
vergődését, s e szavakra fakadt: „Hitetlenségemben
kutyául érzem magam. Mit, kutyául? Féregül!” És arra kérte hívő társaságát:
„igázzatok le szeretetetekkel.”
Akinek
eleven a hite, annak életébe a bűnbánat kapuján belép az Isten, és Ő lesz élete
egyetlen nagy valósága, akiért él, akiért bátran szembenéz a fájdalommal és a
halállal. Megváltó nélkül nincs szabadulás a bűntől, nincs kiút, nincs öröm.
Egy művészettörténész azt írta, hogy a csodálatosan szép görög szobrokon a
harmonikus formák ellenére is valami megfoghatatlan bánat ül. A görög tragédiák
pedig a meg nem váltott ember tragédiái. Bennük még a nem szándékos bűn is,
szükségképpen kihívja a végzetet. Drámáik ezért olykor szinte elviselhetetlenül
nyomasztóak tudnak válni számunkra. A görög ember nem ismerte a bűnbánatot, az
újrakezdés lehetőségét. Az olykor sóváran áhított görög derű is csak látszat,
csak felszín, mint a tenger kékje és az ég azúrja.
Egyházunk az adventi
komolyságban is örvendezésre szólít fel, amely a bűnök megbocsátását, a
tisztulást, a feloldást, a szabadulást kínálja fel. Jézus tanítása evangélium,
azaz jó hír, örömhír.
Ez az öröm a megváltott, a bűneitől szabadult emberiség
derűje. Az örvendezés nem mókázás. Lehet, hogy valaki folyton viccelődik, de igazi
öröm még sincs a szívében. A másik talán csendes, mégis öröm melegíti a szívét.
Az öröm mélyebben van a szívben, a vidámság a felszínen. A vidámság nem lehet
meg a szomorúsággal, bánattal, de az öröm igen. Petőfi zseniálisan írta:
„A bánat? egy nagy óceán.
S az öröm?
Az óceán kis
gyöngye. Talán,
Mire fölhozom, össze is töröm.”
A legmélyebb, legigazibb örömök közé tartozik az,
amely a legyőzött fájdalomból fakad, türelemmel viselt szenvedésből sarjad.
(Szof 3,14-18) A szülők öröme is a gyerekszülés fájdalmából fakad. Jézus
születésének meghitt ünneplését a bűnbánatra hívás előzi meg, hogy az emberi
világ nyitott legyen az isteni világ belépésére. (Lk 3,10-18)
A “szent” ha
belépik a “profán”-ba, a mindennapiba, az isteni szikra lángra lobbantja a szeretet
tüzét, ragyogásba vonja a rongyos istállót, a szegény jászolt. Ilyen tűzgyújtás
történik a vámszedők, a katonák és minden foglalkozású ember lelkében, ha
megszületik bennük az emberszeretet. (Fil 4,4-7)
Életünket a betlehemi fény vonja
tündöklésbe, mert szeretet nélkül a karácsony is csak
sötét barlang, szennyes istálló és rideg jászol. Az Isten világából hozzánk
érkező Jézus lobbantja lángra a szeretet tüzét, és vonja isteni fénybe a
rongyos istállót és mindazt, amit az jelképez.
„Veled van az Úr, a te Istened, az erős
Szabadító!” Szof 3,16.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése