Karácsony este minden gyereknek: Krisztus bankója

Jézus Krisztus, a betlehemi Kisded a mennyei Atya legcsodálatosabb és legnagyobb ajándéka. A mennyei Atya nem adhatott volna nagyobb ajándékot, kevesebbet pedig nem akart, mint egyszülött Fiában önmagát. Így szerette Isten a világot!

Az első karácsonykor gyermekként született, hogy minden jóakaratú embert magához vonzzon, ma pedig a szentostyában rejtőzködve, egy falat kenyérként kínálja magát és kér a szívünkbe bebocsátást. Akkor lesz kegyelemteljes a karácsonyunk, ha befogadjuk őt, és engedjük, hogy bennünk élhessen.

Hogyan élhet ő bennünk?

A válasz egyszerű: ha az ő szeretetét tovább adjuk.

Gárdonyi Géza író egy élettörténetet dolgozott fel, Krisztus bankója címen. Egy pesti emeletes bérház tulajdonosa halálakor házmesterért kiáltozott valaki a földszinten. Az emeleti lakók is elképedten bámultak le a folyosó vaskorlátjáról. Valamennyien az ágyból ugrottak ki, s csak épp hogy felsőkabátot kaptak magukra. Öltözötten csak ketten jelentek meg: az író és Szűcspál Antal doktor, ügyvéd, szintén második-emeleti lakó. Mindenki töprengett, találgatott, hogy mi történhetett. Ekkor Szűcspál ügyvéd cigarettát vont elő s rágyújtott: - Nem volna kedve egy kis sétára? A városligetbe.

- Bizony jó lesz. Most már úgy se tudnám folytatni a munkámat. De ön, ügyvéd úr, mire öltözött ilyen korán? – kérdezte az író.

- Sétára.

- Szokott?

- Bár szoktam volna. De ezen a napon mindig hajnalban kelek: ünnepem ez a nap, születésem napja.

- Gratulálok. Hányadik?

Az ügyvéd gondolkodott: Huszonegyedik.

- Huszonegyedik? Talán csak a féloldalát ünnepli?..

- Nem: ez a huszonegyedik. Mert nem a testi születésemet ünneplem én. Az nekem nem ünnepem. Az bizony már maholnap negyvenéves... Az élet nem a testnek az élete. A test csak ház: ma itt lakom, holnap amott lakok...

Beszélgetés közben leértek az udvarba és beültek az ügyvéd autójába, amely oda volt rendelve. Útközben a ház gazdájáról beszélgettek. - Nem élt, - ismételte az ügyvéd. Az ilyen emberek élete csakolyan mint az állaté. Az állat csak magának él: eszem-iszom, s azontul csak amennyire a hörcsög esze terjed. Az ilyen élet: állati élet emberi ruhában.

Aztán a háborúra fordult a beszélgetésük. Hát azon a költségen, amelyben ez az európai háború került, körül lehetett volna falazni az egész Szerbiát, és ráírni a kapujára: Fegyház.

- A háború után minden megújhodik, újra születik. A természet tűzben és vízben születik ujra. Az emberiség vérben és könnyben – mondta az ügyvéd s elmosolyodott: - Az egyes ember is így születik újra meg újra, hol vérben, hol könnyben. Ahányszor sírunk, a lelkünk utána tisztább, nemesebb, jobban megértjük és megbecsüljük egymást és az életet.

A Ligetbe érkeztek. A kelő nap szürke világossága akkor bontakozott elő. Lombok és füvek hamvasak voltak a harmattól. Kiszálltak az autóból és sétáltak.

- Hát az micsoda születés, amit ön ma ünnepel, kedves ügyvéd uram!

Az ügyvéd megállt és a fák közé nézett - hallgatásra intett.

A bokrok között, a gyepen egy fehérszakállú csavargó hevert. Aludt. Koldustarisznya volt a feje alatt. A kalapja az arcán.

- Találunk ilyet többet is - mondotta halkan az ügyvéd. Így nyáron a Városliget hajléktalanok menedékhelye. Ámbár lehet, hogy télen is. Megint megállt és nézett.

Egy gyöngyvessző-bokor alól bozontos szakállú csavargó tápászkodott fel. Mezítláb volt és foltos-rongyos-ruhában. Szakadt a nadrágja. A feje tetején tenyérnyi kopaszság.
Az ügyvéd megállt. A rongyos ember gyanakodva és mordul nézett reá.

Az ügyvéd megszólította: - Micsoda maga barátom?

- Mi gondja rá az úrnak? - felelte kedvetlenül a csavargó.

A bokor túlsó felén egy másik rongy fészek emelkedett föl. Fiatal halvány képű ember és dagadt lábú. Álmos szemmel bámult. Az ügyvéd annak is szólott: - Hát maga micsoda?
A legény fölvette a kalapját a fűről, és oda sántikált: - Néptanító vagyok, könyörgöm: nincs állásom.
- Hol az oklevele? – kérdezte az ügyvéd.

- Elvesztettem, csókolom kezét... S a kalapját kérőn nyújtotta feléje.

Az ügyvéd elfordult. Az író vetett a kalapjába valami aprópénzt. S elcsodálkozott, hogy az ügyvéd nem adakozik. De az szemébe ötlött, hogy az órája acélból való, fekete-zománcos acélból, míg mások aranyórával járnak. A felesége is karján olcsó fajta korall-karperecet visel. A kisleánya, az a csillogó szemű kis kanári madár nyakán is csak vékony bársonyszalag a dísz. Tehát fösvények. De hogy autóra költ valaki, koldusnak meg egy fillért se vet, ez már kissé amerikás!
Egy fenyőfa mellett megint találtak egy hajléktalanra. Térden állt a fűben, és össze-marokkal szedte a harmatot. Oly buzgón mosdott, hogy meg se látta az arra menőket. Az ügyvéd ismét megállt: nézte.

Az író furcsálta, hogy annyira érdeklődik a gyepen hálók iránt. Csak nem volt talán detektív valaha? Állt. Nézett. A csavargó, tizenkilenc-húsz éves forma sápadt fiú, megtörülközött a zsebkendőjében, és a ruháját veregette, vonogatta. Bizony gyűrött volt a ruhája, és tarka a ráragadt falevelektől. A bal cipőjéből ki volt a sarka meztelenje, de azért megtörölgette egy marok fűvel a cipőjét is. Eközben meglátta váratlan látogatókat és meglepődve nézett rájuk. De a kalapjáért nem nyúlt.

- Micsoda maga? - kérdezte az ügyvéd.

- Szabó vagyok, - felelte pillogva a fiú, - úri szabó.

- Beteg?

- Nem, nem vagyok beteg.

- Miért nem dolgozik?

- Nem kaptam eddig helyet. Két hete... tetszik tudni, így kánikulában... rosszkor jöttem. Aztán a ruhámból is kiszakadok már... S búsan nézett a cipőjére, amelynek az oldalán kivöröslött a lába.
- Honnan jött?

- Baranyábul.

 - Vasúton?

- Gyalog.

- Minek jött el onnan?

- Mert ott se volt munka. Azt gondoltam, hogy itt kapok.

- És ha ezután se fog kapni? Van pénze? – kérdezte az ügyvéd.

A fiú lesütötte a szemét: - Nincs, - felelte halkan.

S ahogy ismét felnézett, a szeme nedves volt.

- Hát most mit csinál itt? - vallatta tovább az ügyvéd. A rendőrség hazatoloncolja.
A fiú búsan nézett maga elé: - Ha még ma sem kapok munkát, vállalok akármit.

- Mit?

- Amit kapok. Ha méltóztatik talán szolgát keresni... Mindent vállalok.

Az ügyvéd a zsebébe nyúlt, és kivett egy vastag levélborítékot.

- Nézze barátom: itt van száz korona. Kölcsön. Nem én adom: Krisztus. Menjen külföldre vele. Tanulja ki a mesterségét. Azután jöjjön haza. Ha jómódba jut valamikor, el ne felejtse, hogy visszafizesse. Így ahogy én.

 S a hüledező fiú zsebébe nyomta a pénzt.

**
- Megbízás? - szólalt meg az író, ahogy tovább sétáltak.

- Nem, - felelte Szűcspál, - a magam pénze. Azaz hát mondjuk Krisztus pénze.

- Értem: valami fogadalom?

- Az.

- De mért nem adta ön annak az öreg koldusnak?

Szűcspál hümmentett: Oka van annak. Ez a pénz ugyanis nem csupán gazdátlan pénz, hanem, olyannak adom, akin segítek vele. Azért is jöttem ki ma reggel, mert ezen a napon minden évben kijövök hajnalban. És adok száz koronát az egyik hajléktalannak, akinek talán a sorsa fordul meg rajta.

Az öreg koldus sorsa nem fordult volna meg, nem vállalkozó kedvű, az már az élete útjának a vége felé jár. Mindegy neki, akár jó a kabátja, akár rongyos.

Annak a csavargónak, akit először megszólítottam, odaadtam volna, de az durván felelt. Az arcán, szemén láttam, hogy iszákos. Az, ami pénzt kap, pálinkára költi. Azon segíteni nem lehet. Az a másik, aki olyan alázatosan felelt, bizonyára gyakorlott kéregető. Néptanítónak hazudja magát, s hogy azért züllött el, mert elveszett az oklevele. Hiszen az oklevelet megkapná másolatban, és az újságban szinte mindennaposan hirdetik, hogy kevés a néptanító. Dologkerülő, huncut.
De az, aki ott mosdott, bizonyára vesz magának ezen a pénzen ruhát, inget, tisztaságot, mesterségbeli tudást. És tíz-tizenöt év múlva találkozni fogok itt vele ennek a napnak hajnalán. Nem fogom megismerni, de talán látok majd egy jól öltözött urat, aki éppen így kérdezgeti a csavargókat, mint én: - Micsoda maga? Ihol a Krisztus bankója. Attól fogva én nem járok ki többé ezen a napon.

Mert hogy teljesen megértse, ezt az ügyet, én éppen így háltam itt ennek a nyári napnak az éjszakáján, ezelőtt huszonegy évvel. Itt, itt: ezek között, egy bokorban. És ha aznap reggel nem virradok arra a száz koronára, ma már nem Szűcspál Antal volna a nevem, hanem por. Vagy ha életben maradok, talán én is olyan pálinkás tekintetű csavargó vagyok most, mint az a durva, ha ugyan nem ülnék valamelyik börtönben. Hát bizony ezelőtt huszonegy évvel...

Arra jöttem fel Pestre, hogy itt végzem a jogot. Kolozsvárott kellett volna, mert odavaló vagyok, de nekem már akkor sem apám, sem anyám: árván maradtam. Arra gondoltam, hogy Pesten könnyebben megélek.

S egy lányka is vonzott, pedig csak egy közönséges vasutas konduktornak a leánya volt, tizenkét éves lehetett. Akkor tetszett meg nekem szívembe-öröklőn, végzetesen.

Nem igen néztem én, csak ha úgy nézhettem, hogy nem ügyelt rám. Ha szembe jött velem az utcán, átmentem az utca túlsó felére. Azért mert rossz volt a ruhám, ordináré, kopott. Hát én abban a koromban, mikor minden fiatal röpköd és csapong, s örül az életnek, én kopott ruhában jártam, és a homályt kerestem, mint a pinceféreg. Szégyenkeztem a társaim előtt. Bújtam a lányok elől. Nyomorultnak, hitványnak, értéktelennek éreztem magamat. Mintha nem is volnék ember. Mintha a földtekén nem annyi jussal járnék, mint más. Mintha a levegőt és napfényt is csak tévedésből kapnám.

Vásáron vette boldogult édesanyám még hatodik osztályos koromban. Különbre nem telt neki. Mert csak napszámos asszony volt az áldott: mosni, súrolni járt. Betegen is. Meg is halt azon az őszön, mikor azt a komisz ruhát vette. Hát abban a komisz ruhában jártam két és fél éven át. A nyolcadik osztályba is. Télen is. Egy szíjjártónak meg egy kéményseprőnek a gyerekét tanítottam összesen nyolc forintért havonként. Abból kellett megélnem, könyvet vennem, mosatnom, világítót fizetnem. Ruhára nem telt.

Most képzelje el: milyen napon volt az nekem, mikor a két évig gyűjtött krajcárokból megvehettem az első szép fekete-ruhát. Mikor először feszítettem ki a mellemet, először mertem a szemébe nézni a leánynépnek. S az érettségi után eladtam könyveimet, jegyzeteimet, s azoknak az árából egy köznapi rendes ruhát is vettem, divatos szabásút. Akkor volt életemben először sárgacipőm és elegáns szalmakalapom, regattanyakkendőm.

Az érettségi bizonyítványomnak nem örültem annyira. De a ruha, a két szép uj ruha, az maga az élet volt! A szabadság! Dicsőség!

Persze az uj ruhámban az volt az első gondolatom, hogy bemutatkozok Juliskának. Hónapok óta nem láttam. Órákig kóvályogtam Kolozsvár azon egyetlen ház előtt, amelyikben angyal lakik.
Végre egy kisgyereket szólítottam meg a kapuban: Ismered-e Papp Juliska kisasszonyt? Lesújtó választ kaptam: Elköltöztek Pestre.

Nekem egyszerre Budapestre fordult minden gondolatom. Mért ne tanulnék én Pesten tovább? Ott engem nem ismer senki hernyónak, s ott több a pénzes ember, több a kenyér. Éppen Pest való nekem! Mindenemet eladtam, csakhogy mentül több legyen a pénzem. Egy karton dobozba pakoltam ruhámat, fehérneműt, s nyolc koronán utaztam Kolozsvárról Pestre. Arra gondoltam, hogy a vonaton ne gyűrődjön a szép ruhám, alvásra fölvettem a munkásvászon ruhámat. A dobozban egy érettségi bizonyítványnyal, meg két öltözet elegáns ruhával és 18 koronával utaztam. Még a cipőmet is lehúztam, hogy kíméljem, a padon hosszan nyúltam miközben arra gondoltam, hogy megtalálom-e Juliskámat. Nagyvárad után elaludtam csak Szolnoknál ébredtem fel. A vonat állt. Nyúlok a pad alá a cipőmért. Nem akad bele a kezem. Lehajolok: nincs! Nincs!... Nincs!... Ijedten nézek a fejem fölé: - Hát az én holmim hol van?

Egy utas szólt, hogy egy sárgacipőt és csomagot egy pék-forma vitte el, aki innen kiszállt. Rohangáltam, de nem találtam a holmimat. Mezitláb, rongyos ruhában. Még a rendőrség is elfogott. Igazoltak. Csupa gyanakvó szem körülöttem. Mondtam, hogy most érettségizett diák vagyok és Pestre megyek. Amíg aludtam ellopták a csomagomat. Végül megszánt egy vasutas, egy szakadt nagy cipőt és sapkát adott. Megmentett attól, hogy mezítláb szálljak le Pesten.

A vasúti jegy szerencsémre nálam volt: azt tanácsolták, hogy utazzak a legközelebbi vonattal tovább Pestre, és jelentkezzek ott a rendőrségen. Hosszadalmas volna elmondanom, hogyan hányódtam én Pesten, a sportsapkában, a rongy-ruhában, az óriási cipőkben, krajcártalanul.
A rendőrségen elpanaszoltam a bajomat. Ott is gyanakodva néztek rám. Ott is szavaltattak velem Vergiliusból, Homéroszból. Azt mondták, hogy mielőbb jelentsem be a lakásomat, s ők aztán, ha megfogják a péket, azonnal értesítenek. Hát én elkezdtem a lakáskeresést. Persze végigcsodálkoznak rajtam s nincs lakás. Két nap nem ettem semmit. Harmadnap a Ligetbe vetődtem és egy rothadt narancsot találtam ott a fűben: megettem héjastul. A kabátom ujján már akkor úgy meglazultak a fércek, hogy nappal már nem is mertem a városba menni: mindenki utánam tekintett.

Ma se tudom hogyan éltem én ott valami két héten át? Csak arra emlékszem, hogy a Ligetben és a Liget tájékán tartózkodtam, s hogy olykor csavargók szólítottak meg: Honnan pajtás?
Nem feleltem persze. De bőszült voltam én mindenre. S vádoltam magamban minden aranycifrával járót, hogy a szívtelenségnek a bizonyítványait viseli.

Mikor már talán huszadikszor háltam idekint a Ligetben, ahogy egy hajnalban fölérzek a hidegre. Eső után való éjszaka volt az, mintha nedves földben hetek óta rothadó holttest volnék, s a hátam gerince abban az órában kezdené a szerteoszlást. Reszkettem. Fölnézek az égre: jön-e mára melegítő napfény? Dehogy jön! Még az ég is csupa rongy! Ínség és nyomorúság az egész világmindenség! Felfohászkodtam: Istenem, ha lelátsz onnan a felhőrongyok mögül, csak legalább egy sugarát hagyd meg bennem a reménységnek! Ültem mint Jób a szemétdombján. De még annál is gyászosabban.

Ahogy a kezemen támaszkodok, valami keményet érzek, s nem kő, se nem fa. Nézem: hát valami nyél. Csontból van és fakó. Kiáll a földből. Kivonom. Hát egy rozsdás kés jön ki vele, evőkés. Már akkor csupa szenny és csupa rongy volt rajtam a ruha. Cipőmet eladtam két hatoson s tíz nap tengődtem azon. Aztán már nem tudom, megint min éltem? Kikóboroltam a bolgár kertekben, s kikapartam a krumplit a földből: megettem azon nyersen. Egyszer karalábét is sikerült lopnom, de akkor meghajszoltak. Megint visszahúzódtam a Ligetbe, bogyókat, faleveleket is ettem. Csak csont meg bőr voltam már, s az elmém már az éhkábulattól csak mint az állaté. S megint rádühödik a lelkem azokra, akiknek pénzük van, s akik gyűrűkre, fülbevalókra, aranyláncokra költik. Megint a kést nézem: Ölök vele! Ha most kerül elém egy aranyláncos embertárs, ezzel a késsel szúrom le! Aztán magamat! Ültem a bokor alatt, amikor lépések hallatszanak, s feltűnik egy úri ember. Jődögél. Lassan. Sétáló lépésekkel.
Elegáns úri ember, puha fekete kalapban. Kezében vastag nádbot, zöld színű. Nézem, ahogy a dühöngő őrült néz, mikor magába szorítja kis időre a viharát. A rozsdás kés a markomban a hátam mögött. Jön sétálva. Szép barna szakállú ember, negyvenhez közelebb, mint harminchoz. S ahogy jön, hol jobbra, hol balra fordítja a fejét, mintha keresne valamit. Meg is áll olykor, és néz befelé a bokrok közé. Aztán egy fekete hintó is villan elő a fák közt, de csak lassú lépésben közeledik, mint mikor jártatják a lovakat. A hintó persze csak fokozza a dühömet. Mikor már csak húsz lépésnyire van tőlem, arra villan a gondolatom, hogy talán rendőr? S a kocsis ötven lépés távolságból figyeli a gazdáját. De már akkor előttem áll. - Barátom, - szólalt meg, - magát keresem. S hívón intett, méltóságos, kis mozdulattal. Ez a szó: magát keresem, annyira meglepett, tán megtalálták a tolvajomat!? Fölkeltem és hozzáléptem: - Engem? - rebegtem, - engem?
- Magát. S elmosolyodott. Visszatekintett és hívón intett a kocsisának. Aztán belenyúlt a belső zsebébe és egy lepecsételt levelet vett elő. - Itt ez a levél. Magának szól. Nem tévedek: magának szól.

Búcsút intett és föllépett a hintójába. Még onnan is köszönt, mosolyogva, barátságosan. Csak bámulok a levélre. Vastag, puha. A borítékon nincs a nevem, semmi név sincs. De azt mondta: nekem szól, s a bizonyosságnak olyan hangján mondta, hogy nem kételkedhettem. Nyitom, valami nagy jót sejtve. Hát csakugyan: egy csomó tízkoronás! S írás is egy kis fehér cédulán: Születésem napja: hogy valaki örüljön neki, - helyettem.

A szemem könnybe lábadt. Valami üdvözítő melegség járta át a mellemet: hát van még ember a világon! És az a könnycsepp, amely akkor a szememből kigördült... hát az a könnycsepp volt az, amelyikben én megszülettem. Ekkor autóba ültek.

Az író így szólt: De kérem a történet így csonka: hiányzik belőle valami.

- Micsoda?

- A nyúlánk szép szőke leány: a Juliska.

Az ügyvéd elmosolyodott: - Hát őt ismeri: a feleségem...

Kedves Gyerekek! Kedves Szülők!

Jézus Krisztus, a betlehemi Kisded a mennyei Atya legcsodálatosabb és legnagyobb ajándéka. A mennyei Atya nem adhatott volna nagyobb ajándékot, kevesebbet pedig nem akart, mint egyszülött Fiában önmagát. Így szerette Isten a világot!

Az első karácsonykor gyermekként született, hogy minden jóakaratú embert magához vonzzon. Ide is vonzott templomába, hogy a szentostyában rejtőzködve, egy falat kenyérként kínálja magát és kér a szívünkbe bebocsátást. Akkor lesz boldog a karácsonyunk, ha befogadjuk Jézust, és szeretetét úgy adjuk tovább, ahogy történetünkben Szücspál Krisztus bankóját!

Csíkszereda, 2018.dec.24.