EGY KÉP TÖRTÉNETE

EGY KÉP TÖRTÉNETE - Gárdonyi Géza

A tárlaton egy szép Mária-kép is volt látható. Nem a szokásos holtarcú szépség, hanem élő, szinte lélegző fiatal Mária. Csak a szeme volt a szokott áhítatos nézésű, a ruhája a szokott fehér lepel és kék palást. S mögötte csak ködhomályos háttér.

Egy potrohos úr sokáig nézte. Vastag arany óraláncával szórakozottan játszott. Nézte, szemlélte. A katalógusba is beletekintett:

- Ezer korona. Nem is drága.

Bement a titkári hivatalba.

- Azt a Mária-képet megveszem. Az árára nem is alkuszom. De a festővel szeretnék beszélni.

- Gondolom itt van még, - felelte készségesen a titkár. - Tessék leülni addig bankár úr.

Kifutott. Visszatért egy kopottas ruhájú és őszhajú fiatalemberrel.

- Kedves művész úr, - mondta a bankár, - nekem a maga Mária-képe tetszik. Órahosszáig néztem. Úgy érzem: összetartozik velem. Hát megveszem. De egy csekélyke változtatást óhajtok, mielőtt beakasztanám a szobámba: ugyanis az a sárga karika, a Mária fején... Nem modern.

- El lehetne festeni, - felelte a festő. - De hiszen az úgy való: Mária el se képzelhető másképp csak glóriával.

- De ha nekem nem kell a glóriája!

A festő zavarodottan pillogott.

- Nem Mária, ha elfestjük: közönséges földi nő.

- Éppen azt akarom. Ritka szép-arcú nő és csupa lélek. Az iróasztalom fölé akasztanám: szép nőt nézni mindig kellemes.

A festő elhalványodott.

- Sajnálom, - felelte, - de nem teljesíthetem az óhajtását.

- Szóval: önnek nem kell a pénz.

- De nagyon is kellene. Csakhogy én nem... Én úgy festettem...

- Kiről festette? Ugye idealizálta? Olyan bájos nő nincs is a világon!

- Nem festettem senkiről.

- Hát csak úgy?...

- Csak úgy. Álmomban láttam úgy.

- De nézze, hát ez képtelenség, hogy én azt a képet úgy akasszam be a szobámba. Mit szólnának a rokonaim, ismerőseim?

A festő vállat vont.

- Beteg volt a gyermekem. Imádkoztam: Máriát kértem, segítsen rajtam. Azután elaludtam, álmodtam. Nem, semmi kincsért!...

A bankár a zsebébe nyúlt: kivett egy ezerkoronást.

- A kép az enyém.

A tárlat bezárása után hivatott egy másik festőt.

- Csekélyke munkára kérem: nézze ezt a Mária-képet. Kaparja le róla azt az izét.

A festő megnézte a képet. A fejét rázta.

- Bajos ezt lekaparni. A háttér igen vékonyan van festve, mint minden háttér. És ez a sárga kör rajta van a vásznon.

- Hát akkor fesse be olyan festékkel, amilyen a háttere.

A festő csekély harminc koronáért befestette az aureolát. A bankár örömmel akasztotta a képet az íróasztala fölé.

Szép szoba volt az. Más képek is függtek benne. Az ablak apró, kerek üvegein át teljes világosságban álltak mindig a képek.

Aztán hát az történt, ami a képekkel szokott történni. Első nap tízszer nézünk reá, második nap csak háromszor. A tizedik nap már egyszer se.

Tán három hét múlva egyszer felpillant a bankár, s elámulva látja, hogy a Mária-fejen ott a glória.

Bosszankodik.

Hívat egy másik festőt. Elmondja: mi történt a képpel.

A festő leveszi. Mosolyog.

- Persze, - mondja. - Vízfestékkel festett rá az ipse. Az olajfesték nem állt össze a vízfestékkel. Ahogy porolták, leverték róla. De van a zsebemben festék, pemzli is. Mindjárt megigazítom.

Vagy két hónap múlva ott szivarozik egyszer a bankár az íróasztalánál. - Amint hátradől a széken, a szivarfüstön át a képre téved a szeme. A szivar kiesik a szájából: Mária fején ott a glória.

A bankár felhördül, mint az oroszlán:

- Átkozott piktorok!

Nézi a képet: hát a felső festékréteg úgy meg van repedezve, mint a cserép, amelyre ráléptek. Megrepedezett, lepattogzott.

A bankár bosszankodva tűnődik.

- Hátha szándékosan csinálta így az a két festő?

Leült. Levelet írt a műcsarnok titkárának:

Kérem küldjön ide egy ügyes-kezű festőt, lehet zsidó vagy protestáns, csak katolikus ne legyen.

A festő megjelenik.

A képet leveszik.

Szemléli.

- Persze, - mondja, - a vízfestékből még maradt valamelyes. A ráfestés lepattogzott.

- Meg tudja csinálni úgy, hogy efféle többé ne történjék?

- Hogyne. Majd terpentinnel meglágyítom az alsó festékréteget, aztán bekenem sötétebb színnel, például cürihi umbrával.

- Az nem pattogzik le?

- Nem: az keményen fed.

S a képen csakugyan teljesen eltűnik az aureola. Sőt hogy a háttér sötétebb, az arc még inkább előválik belőle.

A bankár nézegeti aznap, másnap ritkábban, harmadnap már csak egyszer tekint rá.

Idő múltával odalátogat egy kliense. Amíg üzletről beszélgetnek, a képre tekintget.

Egyszer aztán megszólal:

- Mennyiért válna meg attól a Szűz Máriától?

- Szűz Mária?

S megdöbbenve néz a képre. A glória ott dereng a Mária feje fölött.

A bankár az asztalra csap.

- Összehasogatom ezt a képet!

S elmondja szinte tajtékozva, hogy már háromszor elfestette az aureolát.

- Kár volt, - feleli a vendég. - De hát az ok maga érthető. Némelyik sötét festéken áttör a világosabb színű.

A bankár elrobog a titkári hivatalba, ott is elpanaszolja a bosszuságát.

A titkár mosolyog.

- Valóban úgy történhetett: a sötét színen átütközött a világosabb. Le kellett volna előbb választani az alsó színt, s úgy rakni rá a sötétet.

- Azt mondták nem lehet.

- Minden lehet. Hát mikor a fali festményt halpikkelynyi apró darabokban szedik le a falról vagy a fára festett képet a fáról. Ajánlok egy ügyes fiatal restaurátort.

- De hátha valami bigott pápista az is?

- Nem. Véletlenül unitárius.

És a titkár mindjárt írt is a restaurátornak, hogy menjen el a bankárhoz.

A festő megjelenik, megvizsgálja a képnek a vásznát. A karika csakugyan át van ütődve a vásznon.

- No majd segítünk rajta.

S magával vitte a képet.

A bankár négy nap múlva odalátogatott. Nem bízott már senkiben.

A képet olajos-papirosok közé helyezetten találta.

A vásznon az aureola vonalát vizes spongya fedte.

- Hát aztán mit fog csinálni?

- Megporlasztom. Ezzel a tüzes vassal megyek rá.

- Tüzes vassal?

- Csak amennyire kell. A sárga festék elbarnul és porrá változik. A vászonnak nem lesz semmi baja. Aztán hát bekenem. Nyoma se fog látszani az aureolának.

- Itt csinálja meg előttem.

S leült: végignézte az égetést, porlasztást. Az aureola teljesen megsemmisült. Az új háttérfestés a puszta vásznat fogta be.

A bankár örömmel szemlélte.

- Nohát most már végeztünk a glóriával!

Hazavitte a képet, azon szárítatlanul. A helyére akasztotta. Nézte. Ismét a bűbájos földi nő, és most már az is marad.

*

Éjjel jött a hold, és égi fényét az ablakon át fölemelte a Mária fejére.