Gozsdu Manó - Barabás Miklós festménye |
Gozsdu Manó
1861-ben Krassó vármegye főispánja lett, és megválasztották a főrendiház
főjegyzőjének. Ekkor mondta: „Az isteni gondviselés, maga a világ népeinek
Istene tűzte ki a magyar és román nemzetnek rendeltetést, hogy együtt kell
nekiek egy örökké tartó frigyben élniök, egymással van dicső jövendőjök,
egymással szemközt mindkettőjöknek veszniök kell.”
Gozsdu
1861. április 6-án hitvallással felérő szavakkal vágott vissza az őt
vádolóknak: „kinyilatkoztatom az egész világ előtt, hogy az egész
föld kerekségén jobb román és jobb magyar hazafi, mint én, nem létezik. […]
azon román, ki a román nemzetet folytonos ellenségeskedésre ingerli a magyarok
ellen, legnagyobb ellensége a román nemzetnek; meggyőzödhetik, ha csak egy kis
élet- és világtapasztalása van, hogy az egymás közti súrlódások csak mind a
kettőnek életét rövidítik:... mert ha ma elvész a magyar, holnap a román fog
elveszni.”
Gozsdu Manó, aki “mindig két
zászlót tartott a kezében” a Monarchia köztiszteletben álló személyisége volt.
Pesti házában halt meg 67 évesen 1870-ben. Gyermeke nem volt, minden vagyonát
jótékony célokra ajánlotta a “közös
magyar hazának, a keleti ortodox anyaszentegyháznak és a román nép megsegítése
és felvirágzását szem előtt tartva” – ez volt az Osztrák-Magyar Monarchia
egyik legnagyobb magánalapítványa.
Végakarata szerint az ösztöndíjakból
Magyarországon élő, magyarul is beszélő, a görögkeleti ortodox vallást gyakorló
román fiatalok részesülhettek.
Idézve a 24.HU-ból.
Szerző: Bihari Dániel
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése