Ha az üdvösségtörténeten végig tekintünk, akkor megállapíthatjuk, hogy az emberek Isten közelségét, nem a gondtalan időkben fedezték fel, hanem nagy nehézségek idején, amikor minden kilátástalannak látszott. Ez volt jellemző Izajás prófétára is, aki először hívta fel a figyelmet egy gyermek születésére, akinek neve ‘Immánuel’ lesz. Küldetését az Úr Lelkének erejében, felkenésében végzi, hogy örömhírt vigyen a szegényeknek és meghírdesse az Úr kegyelmi esztendejét. (Iz 61,1-2a. 10-11) Azóta az ószövetség közösségében, de az egyéni emberi lelkekben is gyakran visszacsengett a próféta szava: Örömünk oka az, hogy az Úr egészen közel van, belép az életünkbe, ha megnyítjuk szívünk ajtaját.
Amikor eljött az Úr, akkor Keresztelő János felismerte és tanúságot tett róla. (Jn 1,6-8. 19-28)
- Az emberek azt kérdezték: mit tegyünk? Ő így válaszolt: Tartsatok bűnbánatot, és keresztelkedjetek meg bűneitek bocsánatára.
- De jöttek papok és leviták Jeruzsálemből. Őket csak János kiléte érdekelte: ‘Ki vagy te?’ Erre megvallotta, nem én vagyok a Messiás, sem Illés, sem a próféta. A pusztában kiáltó hangja vagyok, egyengessétek az Úr útját. - Akkor miért keresztelsz? – kérdezték. „Köztetek áll, akit nem ismertek, aki utánam jön, s akinek még a saruszíját sem vagyok méltó megoldani.” Keresztelő János felismerte az Úr jövetelét, s a megújulás vágyát ébreszgette a szívekben. Jézus Urunk belép életünkbe, ha megnyítjuk szívünket. Ez örömünk oka. Ezért legyünk mindig derűsek. (1Tessz 5,16-24) Ne oltsuk ki a Lelket. Gyűjtögessük szívünkbe a jó tettek kincseit, hogy Jézus rátaláljon.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése