Advent II. B. – Az öröm útkészítői vagyunk - A Római Birodalom négy fontos pilléren nyugodott: a jogon, a valláson, a biztonságon és az utakon. A főútvonalak nagyjelentőségüek voltak, mert mellettük virágzott a gazdasági élet és az idegenforgalom. A jó út, mindig előnyt jelentett. 1967-ben a hatnapos arab-izraeli háborúban Izrael az egykori római utakat használta fel sikeresen önmaga védelmében.
Via Appia - Római ókori út |
Szentmisénk kezdetén bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Úr szent titkait.
**
Testvéreim! Életünk és üdvösségünk munkálása lelki-szellemi folyamat. Emberi kapcsolataink is e folyamat részei, mert életünk Istenre és személyiségünk kiteljesedésr irányul. Nekünk az a jó, ami minden embernek a legnagyobb fokban megfelel, és ami boldogulásunkat jelenti. Ez végső soron az Isten szeretete.
Az eredeti bűnnel elveszítettük Isten kegyelmét. Úgy jártunk mint a fészekből kiesett madárfióka. Csipogunk és „tele vágyakkal zokog a lelkünk”, mert szárnyalni nem tudunk, a fészek védelmét sem élvezzük. Bezárult a menny és a földi világunk tele van mindenféle útvesztővel, buktatóval. A boldogság keresése sziszifuszi munka, hiábavaló és kezdhető elölről.
A 4. század elején élt Szent Pahómioszról jegyezték fel, hogy meg akarta ismerni az élet értelmét, ezért folyton-folyvást elmélkedett, hogy felfedezze a titkot. Egy napon az Úr teljesítette kívánságát egy csodás álom által. A szerzetes azt látta, hogy a világ egy hatalmas, sötét barlang. Benne az emberek tapogatózva, bukdácsolva bolyonganak, néha megsebesítik vagy ellökik egymást; egyre bizonytalanabbak és szomorúbbak, mert nem találják a kivezető utat.
Mégis egyszer valaki fényt gyújtott és így szólt: Egészen kicsi a fény, de nem létezik olyan mély sötétség, amit ne tudna legyőzni ez a legkisebb fénysugár. A fény segítségével megtalálhatjuk a kivezető utat, így aztán mindenki elindult a fényt tartó ember felé.
Először összevissza tolongtak, egymást akadályozták, aztán megpróbáltak libasorba rendeződni. De nagyon sokan voltak, a sötétség feneketlen, a fény viszont alig volt észrevehető. Végül rátaláltak a legjobb megoldásra: kézen fogták egymást, követték a fényt és eljutottak az élet világosságára.
Az advent fényei
kicsik, de ha együtt követjük a hit, a remény, az öröm és a
szeretet fényét, akkor eltalálunk az örök szeretet forrásához, a világ világosságához, Jézushoz.
Testvéreim! Most nézzük ezt az üdvtörténeti kibontakozást a mai olvasmányok tükrében.
1. Készítsétek az utat a sivár pusztaságon keresztül – mondja Izajás próféta (Iz 40,1-5. 9-11). Amikor jól ment a választott nép sorsa, úgy gondolták, hogy maguktól mindent meg tudnak csinálni. Kevésbé figyeltek Isten szövetségére és a prófétákra. Ekkor érte őket a sorscsapás. Babilon elfoglalta Jeruzsálemet és lakóit száműzték. A száműzetés ötven éve alatt szembesültek bűneikkel és megrendültek. A megrendülés az elhibázott élet felismerése, és ekkor Istenhez fordultak, bűnbánatot tartottak. Isten pedig megvigasztalta prófétája által, oltalmazta és megígérte, hogy hazájukba visszavezeti. Hogy útjukat megkönnyítse, utat készíttet a pusztán át.
Régen nem tartották karban a mellékutakat. Ezért a hadivonulások, királylátogatás, stb. előtt a lakosságot szólították fel, hogy tegye alkalmassá az utat a vonulásra.
A babiloni fogság végén (Kr. e. 538) Isten felszólítása az égi hatalmakhoz is szól: Készítsétek az utat a sivár pusztaságon keresztül – mert maga a nép nem képes rá. A népnek jóhírt vigyetek: Íme, a ti Istenetek! Íme, eljön hatalommal! Izajás felhívása Jézus evangéliumának bölcsője. Itt hangzik el először és ismételten az ószövetségben a „jó hír” kifejezés: „Íme, itt a ti Istenetek.” A Messiás erős pásztorként jön, az irgalom hangján és hatalommal egybegyűjteni az ő népét. Felismerhető lépésének meghitt dobbanásáról, és szavának hatalmáról. „Készítsétek az Úr útját a pusztában.” Megszabadulnak a fogságból és az Úr útján kell járjanak, amely Krisztus!
Ez a pusztaság az advent, a Messiás-várás ideje, a vigasztalódásra váró lelkek útkészítése, amelyen Isten gyors léptekkel siet felénk, hogy tartozásunkat elengedje. Adventi időnk olyan mint a puszta. A bibliai puszta az üdvtörténet három korszakát idézi:
a) A világ teremtését, amikor Isten áldást ad a földre, és a világot az első emberpárra bízza (vö. Ter 1,1-31).
b) Isten a pusztában neveli népét a kiválasztás, a kivonulás, (vö. Kiv 3), a csodák, a szövetségkötés, a törvényadás, a hűtlenség és bűnbocsánat által, amíg Isten ígéreteinek befogadói és azok hordozói váltak.
c) A puszta az újszövetségben Isten országának elérkezését jelenti. Szent Márk evangélista a bevezetőben Izajás jövendőlését az utat előkészítő Keresztelő Jánosra és Jézusra, az „eljövendő” Úrra vonatkoztatja. Az evangéliumot Keresztelő János bemutatásával és igehírdetésével kezdi.
2. Jézus az, aki Szentlélekkel keresztel meg, hogy üdvözülhessünk (Mk 1,1-8). Krisztus első hírnöke a pusztában él, külső megjelenése a régi prófétákra emlékeztet. Kitépte magát Jeruzsálem zajából, az emberi kapcsolatokból, a ruha és étel kellemességeiből. Személyének és szerepének nagyságát az a Valaki adja, akinek így válik előfutárává. Keresztelő a pusztában a próféták módján hirdeti meg a Messiás érkezését. Idézi Izajást: „Nézd, elküldöm követemet előtted, hogy előkészítse utadat. A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját!” Itt is szembetűnő, hogy Isten, a két szövetség szerzője ugyanaz, és az üdvösség Jézusban vált valóra. A II vatikáni zsinat tanítja: „Isten tehát, aki mindkét szövetség sugalmazója és szerzője, bölcsen úgy rendezte, hogy az új el legyen rejtve az óban, az ó viszont az újszövetségben táruljon föl” (Dei Verbum 16).
Márk evangélista kiemeli, hogy Keresztelő János az átmenetet szolgálja a régi és az új szövetség között. A „jó hír” olyan népnek van szánva, amely reménységének megvalósulását, az érkező Krisztus üdvösségétől várja.
Keresztelő János hirdette, hogy Isten betartja ígéretét, de adományai osztogatásában teljesen szabad. A régi ember, ha megtisztítja lelkét és kinyilvánítja engedelmességét, megújul. Akik bűnbánatot tartottak, azokat megkeresztelte a Jordánban. Hirdette, hogy amit ő tesz az csak előkép, jelképezi a bűn eltörlését és az ember megszentelését. A János-féle vízkeresztség egyrészt az ember változásra való készségét fejezte ki, másrészt azt, hogy Isten hajlandó megbocsátani a bűnöket az Isten országának eljövetele előtt. Isten hatalma viszont megnyilvánult az ország eljövetelekor, Jézzus keresztségekor, amikor az Atya szózata elhangzott és a Szentlélek, mint egy galamb rá szállt és rajta maradt. Jánus tanúságot tesz Jézusről, aki nagyobb, akinek szolgálatára méltatlan, még a sarúszíját sem méltó megoldani. Jézus a Messiás, aki a Szentlélek kiáradását hozza, és mindazok, akik részesülnek a Messiás keresztségében, azok a választottak közé fognak tartozni. Hivatást és küldetést kapnak arra, hogy Isten országát képviseljék. Szent Márk és az adventi liturgia eszkatológikus örömhírt hirdet, amely egyszerre örömre és bűnbánatra, reménységre és megtérésre, lelki útkészítésre hív, mert eljön az Úr dicsőségben.
3. Isten ígéreteit teljesíteni sosem késik, ha késlekedik, az is kegyelem (2Pt 3,8-14). Azért ad új felkészülési időt, mert „nem akarja, hogy valaki is elvesszen.” Ez olyan mint Isten időajándéka Ádám számára, hogy bűnbánatot tarthasson, és elnyerje a megváltást. Isten béketűrése szembeötlő, a megtérés halogatása pedig szeretetlenség. Jézus eljövetele biztos, ideje kiismerhetetlen, mint a tolvajé az éjszakában. Akkor ígérete alapján új eget és új földet kapunk, az igazságosság hazáját. Addig is életünket szentségben és Isten iránti tiszteletben kell folytatnunk, hogy dicsőséges eljövetele napja „békességben, tisztán és feddhetetlenül találjon minket.”
Az adventi útkésztés bűnbánattal és kiengesztelődéssel kezdődik az Egyházban, a lelki-szellemi megerősítést a Szentlélek végzi, hogy eljussunk az eszkatológikus örömhöz, a mennyei Atyához. Ámen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése