A próféta megjelöli Isten szolgája szenvedésének okát: „a mi bűneinkért szúrták át, a mi gonoszságainkért törték össze”, egyben megjelöli e szenvedés engesztelő értékét is: „a mi békességünkért érte utol a büntetés, az ő sebei szereztek nekünk gyógyulást” (Iz 53, 5).
Jézus szenvedését könnyebben tudjuk átélni, ha életünk olyan pillanataira gondolunk, amikor ártatlanul szenvedtünk és keserűséggel teli napok vagy hónap jutottak nekünk és szenvedésünkben egészen magunkra maradtunk. „Mikor elhagytak, mikor lelkem roskadozva vittem”, akkor az Istenen kívül nem volt senki velem.
Jézus fájdalmánál csak egy volt nagyobb, az Ő lángoló szeretete a mennyei Atya iránt és irántunk. Teljesen nekünk adta önmagát, és mi nem értékeltük, ahogyan szeretett, hanem keresztre feszítettük. Ő még így összetörve, keresztre feszítve is szeret. Nekünk irgalmat esd és életét a mennyei Atya kezébe teszi le értünk: „Atyám kezedbe ajánlom lelkemet”.
Jézus szeretet-áldozatára a mennyei Atya válaszolt a húsvéti feltámasztással: Isten Fia föltámadt a halálból, legyőzve a bűnt és a halált, s felragyogtatta előttünk a feltámadást és az örök életet. Ő lett egyszerre Főpap és Áldozat, aki saját vérét áldozta fel. „Mivel olyan kiváló Főpapunk van, aki áthatolt az egeken, Jézus, az Isten Fia, legyünk állhatatosak a hitvallásban. Főpapunk ugyanis nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a bűntől azonban ment maradt. Járuljunk tehát bizalommal a kegyelem trónjához, hogy irgalmat találjunk és kegyelmet kapjunk, amikor segítségre szorulunk. (Zsid 4, 14k)
Jézus Krisztushoz járulni azt is jelenti, hogy a keresztet, amit megváltoztatni nem tudunk, elfogadjuk mint Ő, és egészen az Atya akaratára hagyatkozunk.
Jézus Krisztushoz járulni azt is jelenti, hogy megcselekedjük a szentmiseáldozatot, az Eucharisztiát szívünkbe fogadjuk, mert valahányszor e kenyeret esszük és e kehelyből iszunk, az Úr halálát hirdetjük, amíg el nem jön (1Kor 11, 26).
Krisztus halálát a megdicsőülés követte, ezért életünk végén Krisztus dicsősége lesz osztályrészünk.
Szeretetünket fejezzük ki a szent kereszt előtt, amikor hódolunk. Jusson eszünkbe, amit a tövisi templom barokk feszületének szalagfüzérén mond Jézus: „Aki téged jobban szeret, mint én, azt jobban szeretheted, mint engem.” Nézzük meg, hogy az emberek között, kik szeretnek minket a legjobban?
- Szüleink? Ők is, de egy idő után meghalnak és szeretetük is korlátolt.
- Testvéreink? Szeretnek. Egymáshoz fűz a vérségi kötelék, de szeretetük korlátolt.
- Barátaink? A jó barát életét is adja, bár ritkán, de a baráti szeretet is korlátolt.
- A házastársad? A hitvesi szeretet áldozatokkal van telitve, de ez is korlátolt.
Aki minket korlátlanul szeret, a Szentháromság egy Isten:
- Mert a világot az Atya mielőtt megalkotta, már Fiában szeretett minket.
- A bűnbeesés után a megváltás útjára terelte életünket.
- Az idők teljességében Fiát adta értünk, aki megváltott és Szentlelkével megszentelt, hogy üdvözülhessünk.
- Jézusban gyermekeivé fogadott Atyánk, és Jézus által szentségi módon a Szentháromság boldog életében, az örök életben részesít.
- Jézus szeretet áldozatának utolsó nagy felvonása lesz, hogy a végső napon a maga istenemberi dicsőségében részesít örökre!
Nagypéntek misztériuma töltse be életünket. Szívünkben rendületlenül őrizzük a Krisztus-i igazságot: „Aki téged jobban szeret, mint én, azt jobban szeretheted, mint engem.” Megvagyunk szertetve? – Erre a választ Nagypénteken kaptuk. – Ezért maradjunk meg szeretetében!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése