Egy ami biztos - Örvendünk az élet
fejlődésének, ugyanakkor a sorsfordító változások előtt feszültté válunk. Készülünk
folyamatosan valamire, s mégis a cél előtti napokban, órákban, főleg percekben tele
vagyunk szorongással. Ezt tapasztaljuk fejlődésünk során, kezdve az óvoda és iskola
kezdéskor, fokozottan a ballagás és képesítővizsgák idején. Új munkahely
kezdetén és nyugdíjazáskor. Eljegyzés és házasságkötéskor. Várandósság és
vajúdás idején. Betegség és elgyengüléskor. Ez kezdődik a születéssel, s tart a
halálig. Aztán újabb kérdések jönnek: vajon milyen volt az átköltözése?
Megmaradt-e kapcsolata az élet forrásával?
Az emberi lét a
halál színe előtt válik a legnagyobb talánnyá. Az embert nemcsak a fájdalom és
a test előrehaladó szétesése gyötöri, hanem az örök megsemmisüléstől való
félelem is. Szívébe kitörölhetetlenül hordott örökkévalóság vágyát, a testi
élet meghosszabbítása sem elégítheti ki, miközben a halál színe előtt semmivé
válik minden emberi elképzelés.
Az emberiséget
érintő nagy problémát állít elénk mindig a liturgia. A II. Vatikáni Zsinat –
Egyház a mai világban c. dokumentuma – korunk égető kérdéseit mélyrehatóan
tárgyalja és azok megoldásban nyújt segítséget, mert: „Az öröm és remény, a
gyász és szorongás, mely a mai emberekben, főként a szegényekben és a
szorongást szenvedőkben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza
és szorongása, és nincs olyan igazán emberi dolog, amely visszhangra nem
találna szívükben. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban
egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa
felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek
elmondják. Ezért e közösség az egész emberi nemmel és annak történelmével
valóban bensőséges kapcsolatban érzi magát.”
Isten
halhatatlanságra teremtette az embert, a saját örökkévalóságának képmásává
tette. Arra hívta és hívja az embert, hogy egész természetével kapcsolódjék
hozzá a romolhatatlan isteni élet közösségében. Ő maga nem akarja a rosszat,
főleg a halált, ami az ember számára a legnagyobb rossz, ami a sátán irigysége
révén jött a világba. A bajok és a halál orvoslását Krisztus vívta ki, aki
halálával és feltámadásával megszabadított a haláltól. (GS 18) Krisztus
feltámadása a mi feltámadásunk nyitánya és záloga lett. Így a mindenható és
könyörületes Üdvözítő föltámasztja az embert.
Ez a hit minden
gondolkodó embernek megadja a választ jövendő sorsát illető aggodalmára;
egyúttal lehetőséget nyújt, hogy lelki közösségben legyen Krisztusban azokkal a
szeretett hozzátartozóival, akiket a halál már elragadott. A hit ugyanis
megadja a reményt, hogy ők Istennél megtalálták már az igazi életet.
Az Egyház pedig az
üdvösség hírének birtokában mondja, hogy a halhatatlanság biztosított azok
számára, akik hittel Krisztusnak élnek.
Ez biztos, a többi mulandó!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése