2019. 05. 27.

A csíksomlyói kegyhely II. Gézától Ferenc pápáig


A csíksomlyói kegyhely 1.


A hatályos egyházi törvénykönyv szerint „kegyhelynek azt a templomot vagy más szent helyet nevezünk, ahová különleges vallásos okból számos hívő zarándokol el a helyi ordinárius jóváhagyásával.” (1230. kán.) A vallásos ok általában egy csoda vagy történelmi vonatkozás, ami miatt a hívők sokasága oda zarándokol a helyi ordinárius vagy a Szentszék jóváhagyásával. A kegyhelyen bőségesebben kínálják fel a hívőknek az üdvösség eszközeit, Isten igéjének buzgó hirdetésével, a liturgikus élet megfelelő előmozdításával, főleg a bűnbánat szentsége és az eucharisztia útján, valamint a népi vallásosság jóváhagyott formáinak ápolásával. Ha a kegyhelynek bizonyos kiváltságot adtak, azt valahányszor a helyi körülmények, a zarándokok nagy száma és főként a hívők java indokolta.  

Néhány évszázada a magyar nép kegyhelyei közül kiemelkedik a csíksomlyói, amely napjainkban már nemcsak a székelyek, hanem a magyarság kegyhelye is.

Csíksomlyó település ezer éves múltra tekint vissza. A székelység itt önmagát mindig ősfoglalóként határozta meg. Erről szólnak a krónikák.

A székelyek avagy „a régi magyarok” – Kájoni krónikás szerint – még a Kárpát-medence nyugati részén tartózkodtak, amikor a VIII. század végén s a következő elején római egyházhoz csatlakoztak. Szent István 1003-ban legyőzte a görögbarát erdélyi gyulát, és Gyulafehérvár körzetébe a szemében megbízható latin rítusú székelyeket telepített. A székelyek egyházszervezete az 1009-ben alapított erdélyi püspökség kötelékéhez tartozott. Szent István politikailag és egyházilag megszervezte az országot, ezzel egyidőben megindult az uralkodó hatáskörébe tartozó királyi várak építése. Ezek képezték a várispánságok és a vármegyék központját.

A Szent István által kialakított vármegyei és egyházmegyei rendszer nyomai Csíkban is beigazolódtak az utóbbi két évtizedben végzett régészeti kutatások nyomán. A honfoglaló magyar elemnek a Kárpátok keleti lejtőire költözése Szent László király alatt megtörtént, s ezzel egyidőben a székelyek előnyomulása Csíkba, mégpedig a nemek és ágak rendszerének megfelelően. Itt átvette a már létező templomokat és épített magának szüksége szerint. Több település templomáról kiderült, hogy azok alapjai 11–12. századiak. A templomok építésével kezdetét vette a szakrális helyek és terek kialakítása. A falvakban – a területiség elvének megfelelő módon – a lelkipásztorkodást biztosító szilárd plébániahálózat, a hadrendszeri és közigazgatási szervezet alakult ki. A fából, kőből épült templomokban kiszolgáltatták a szentségeket és bemutatták a keresztény élet központi cselekményét, a szentmisét. A vasár- és ünnepnapi szentmisén részvételt királyi törvények írták elő, az egyház működését, a papság és a hívek életét a zsinatok szabályozták.

A mindennapi életben jelentős szerepet játszottak az egyházi ünnepek, melyek meghatározták az állattartó és földműves nép mindennapi életét. Bizonyos munkák végzését ünnepekhez kötötték, amely napjainkban is eleven él. Ugyanakkor a vasárnapok mellett a kötelező ünnepek biztosították a nép testi-lelki pihenését. Az ünnepszegőket súlyosan büntették. Törvény kötelezte, hogy minden egyházközség méltón megemlékezzék egyháza védőszentjének ünnepéről és temploma felszenteléséről. Királyi törvény tiltotta el a falvak lakosságát attól, hogy a templomtól túlságosan messze költözzék, és előírta a temetkezés új rendjét is. A települések templomai mellé, a cinterembe temették a halottakat egészen a 16. századig.

A székelyek két nagy főesperességbe szerveződtek: a Kézdi és a Telegdi főesperességbe. A Telegdin belül volt az Orbai, Sepsi, Csíki, Erdőháti (Udvarhelyi), Marosi alesperesség. A Kézdi főesperesség kezdetben magába foglalta a Szeret és az Ilonka (ma Ialomica) folyó vidékét a milkói püspökség 1227-ben történt alapításáig.

Az első szerzetesrend, amely Csíkban megtelepedett, a Jeruzsálemi Szent János Lovagrend volt, a mai máltaiak, akik Szent Ágoston regulája szerint éltek. II. Géza (1142-1162) magyar király, maga is a lovagrend tagja, aki elsőként Magyarországba hívta őket és az ország nyugati részén telepítette le, rájuk bízta egy-egy határtorony őrzését. Ugyanígy telepítette le őket az ország keleti részén, Székelyföldtől kezdve a Kárpátok keleti és déli lejtőiig. Rájuk bízta a Hargita-tetőt és Kereszthegyi fiókerődítményt, továbbá a So(mlyó)vár, röviden a Sóvár őrzését, keleten a Tatros és Szulca patakok szögében levő Keresztes-hegyet. A király által betelepített jánoslovagokat kereszteseknek vagy ispotályosoknak hívták, mert ispotályokat és fürdőket tartottak fenn, ahol nemcsak elaggottakat, hanem betegeket és utasokat is ápoltak, ugyanakkor vigyáztak a közbiztonságra. A nép „vörös barátoknak” is nevezte, vörös köpenyükről, melyen fehér lovagkereszt volt.

A jánoslovagok részt vettek III. István (1162-72) király honvédő- és támadó háborúiban. III. Béla (1172-1196) idejében több kolostort és ispotályt építettek, s ahol lehetett, hőforrások vizét is felhasználva gyógyítottak. Kolostoruk volt még Biharszentjánoson, Radnán, Gyulafehérvárt, Tordán, Székelykeresztúron. A jánoslovagok és a székelyek részt vettek a II. András király vezette V. szentföldi kereszteshadjáratában 1217-18 között, amiért a király kiváltságokkal halmozta el a lovagokat, s Udvarhely vármegye pedig címerében ábrázolhatta a jeruzsálemi ötöskeresztet.

A hagyomány, a feljegyzések, a leletek mind tanúsítják, hogy a Nagy-Somlyó hegyén, a So(mlyó)várban állott egy várszerűen megerősített kolostor, 150 lépés hosszú fallal körülvéve. Belül falhoz épített cellák sorakoztak, középen a Szent Lukács kápolnával. Losteiner ferences krónikás azt írja (Top. 437.), hogy a Rákóczi-mozgalom alkalmával Moldvai Lajos házfőnök a „csudatevő szent szobrot” ebbe a kápolnába vitte fel. Más hagyomány szerint a Mária-szobor „a Nagy-Somlyó hegyen volt templomból hozatott le.” A Szent Lukács-kápolna avagy templom végül is 1707-1711 között, a kuruc-labanc harcok idején nemcsak a vár, hanem egykori lakóinak sorsában is osztozott. A középkorban megszokott dolog volt ispotályt építeni hévvizek, gyógyvizek mellé. A keresztesek emlékét őrzi a Sóvár lábánál fakadó „borvíz” melletti „Barátokferedője” és a vízforrástól délre épült Szent Rókus kápolna helye. A gyógyvíz lehetővé tette a balneoterápiát, a betegek gyógyítását.

A tatárjáráskor IV. Béla hűséges társai voltak a lovagok. Ők kísérték vissza a királyt Dalmáciából az ország belsejébe és védelmezték. Az ország helyreállításának nagy munkájában többször vette igénybe a lovagok segítségét. Midőn a tatárok másodízben, 1246-ban törtek be hazánkba, a keresztény Európa egy nemzete s egy fejedelme sem sietett a király segítségére, csak a János-lovagrend ajánlotta fel ismét bajnoki kardját a szorongatott IV. Bélának, aki a Bertand de Compos nagymester személyes vezérlete alatt álló lovagok segítségével verte vissza a tatárokat. Helytállásukért megkapták 1246-ban a Szörényi bánságot a bizánci, 1247-től pedig Kunországot a keleti támadások védelmére.

A tatárjárás után IV. Béla király újraépíttette Hargitán a kolostorerődöt, amit a nép Bélavára néven emleget. A Kereszthegy-i fiókerődítmény Szent Péter és Pál kápolnának alapfalait és szétszórt köveit Orbán Balázs még 1869-ben látta. 12 lépés hosszú és 10 lépés széles mérete, keletre fordított félköríves zárodású volt. A keresztesek vagy ispotályosok hargitai tartózkodásának emlékét őrzi a Keresztkápolna, Kereszthegy, Barátokvölgye, Barátokcsorgója, Szentkeresztbánya közelében a Barátokrétje dűlő. Betegápoló munkájuk emléke pedig a Királyfürdő, helyi tájszólásban Kirulyfürdő. 1306-tól a keresztesek nagyobb része Rodosz védelmére ment, a többiek beolvadtak a pálos rendbe. A mikházi Domus Historia szerint a feliratos kő – C C 1208 vagyis Conventus Cruciferorum 1208, azaz Keresztesek Konventje 1208. – a Hargitáról került Somlyóra. A somlyói fogadalmi monostor falába pedig a következő szerzetesrend fiai, a pálosok építették be 1352-ben.


A csíksomlyói kegyhely 2.

A 12–13. században a nyugati bevándorlók megteremtették a feltételeket, hogy az új koldulórendek is meghonosodjanak Erdély városaiban, főleg amelyek a távolsági kereskedelem gyújtópontjainak számítottak.
Ezek az evangéliumi szegénységet legszigorúbb formában vállaló és gyakorló szerzetesrendek: ágostonosok, domonkosok, ferencesek, karmeliták, trinitáriusok. A reguláris állapotot összekötötték a papsággal és az apostolkodás valamilyen formájával. Szent Domonkost és Szent Ferencet az a szándék vezette, hogy a lélek javaiért vállalt igénytelenséget láthatóvá tegyék a világban, és ezzel a Názáreti Jézus és első tanítványainak követésére buzdítsanak. Ezen indíttatáson túl a 12-13. század eretnek mozgalmai miatt is szükség volt arra, hogy a „koldulórendek” ellensúlyozzák „a gazdag Egyház” elleni támadásokat.     
A domonkos rend magyar tartományának tagjai már 1215-ben megjelentek Erdélyben, és tíz városban kolostort alapítottak. Főleg a szász nép lelkületéhez nőttek közel és igen szép eredménnyel tevékenykedtek. Lángbuzgalmuk nem ismert akadályt. Boszniában a bogumil eretnekeket, a szörényi bánságban és Kunországban  a kunokat térítettek.
A ferencesek (minoriták) is alakulásuk után hamar megtelepedtek Erdélyben, ahol négy kolostort alapítottak: Szászvároson, Besztercén, Marosvásárhelyen és Temertiniben (azonosítatlan hely). A koldulórend tagjai a létfenntartáshoz szükséges dolgokat koldulással gyűjtötték össze. Koldulásuk alapja az alázat és a felebaráti szeretet gyakorlása. Ugyanakkor a tehetős követheti Jézus szavát: ne fordulj el attól, aki kér tőled (vö. Mt 5,42; Lk 6,30). A szerzetesek prédikációikat a plébániatemplomokban vagy a város terén mondták el. Gyakran építettek számukra szószéket a templomok oldalában vagy nagyobb házak sarkán. Templomaik egyszerűségével a szegénység megőrzésére törekedtek. A koldulórendek királyok, nemes emberek, tehetős közösségek segítségével városokban telepedtek le, vidékre csak a remeterendek mentek.
A remeterendek közül a pálosok már a 13. század végén jelen vannak Gyulafehérváron, akár csak az ágostonos remeték. A remeték jelenléte Magyarországon a kereszténységgel egyidős. A remeteséget nem az egyházi vezetés kezdeményezte. Világiak intézménye volt, amely az evangélium szelleméből sarjadt. Sokakban már Szent István király idejében kialakult az Isten utáni mélységes vágyakozás. Az 1200-as évek elején Magyarország erdős vidékein számos követőt vonzott a remete élet. Szentnek tartott életük miatt sok hívő, sőt vezető ember is oly nagyra becsülte őket, hogy gyakran fordultak hozzájuk tanácsért.
A mongol pusztítást követő lelki megújulási igényből keletkezett remetetípusú szerzetesrend a magyar pálosrend. Esztergomi Boldog Özséb és társai Remete Szent Pált választották égi pártfogónak. Nagyvilági pártfogójuk volt IV. Béla, Károly Róbert és felesége, Nagy Lajos, Zsigmond és Mátyás király. Mindenik valamilyen kiváltságot eszközölt a pápáktól számukra. A Szent Kereszt remetéi 1308-ban pápai jóváhagyást kaptak. Új néven XXII. János pápa nevezte 1322-ben: „Fratres S. Pauli primi Eremitae.” 1327-ben kivette őket a püspökök joghatósága alól, és pápai igazgatás alá helyezte. Gyorsan terjednek és búcsújárásokra, lelki visszavonulásokra alkalmas, eleinte kicsiny kolostoraik egymás után épültek föl. Több egyházmegye püspöke is segítette Szent Ágoston regulája szerint élő, szemlélődő rendet. Fogadalmuk szerint megélhetésüket „Isten segedelmével és kétkezi munkával” biztosították, elsősorban a monostor kertjében megtermelt fogyasztási javakkal és a gazdasági telep hozadékával. A pálos monostor létesítése és fenntartása „nem kíván erőn felüli megterhelést az alapítóktól”. Éppen ezért országszerte a köznemesség felkarolta őket. Létszámuk megsokasodása miatt, Miklós generális 1341-ben elrendelte a fehér ruha viselését, megkülönböztetésül a kóbor remetéktől. Nagy Lajos és édesanyja közbenjárására, VI. Kelemen pápa 1349-ben megengedte újabb pálos monostorok alapítását, főleg az ország azon vidékein, ahol még nem voltak rendházaik. Letelepedésük még abban az esetben is érvényes, ha netán a megyéspüspök ehhez nem járulna hozzá. E rendelet hatása alatt, főuraink sorra emeltették a szebbnél-szebb vidékeken, erdőbirtokokon, de a falvak népéhez is közel a pálos monostorokat, s mellettük az egyszerű, egyhajós templomokat. Az erdőségek magaslatain épített vagy felhagyott várak és környéke, az ún. „váralják” alkalmasak voltak a remete életmód számára. Nem a nagy tudományokra törekedtek, hanem a jó lelkiismeretre és a szív tisztaságának megőrzésére. A rend életerejét mutatja, hogy az erdélyi püspökségben a 14. században már egy tucat monostoruk, és önálló tartományuk van. A 15. század végén Magyarországon a száznál is több monostorban 3000 szerzetes él!
A székelyek fényes győzelme
A középkori Magyarország fénykora, Nagy Lajos (1342-1382) lovagkirály uralkodása. Az ország belső békéje és dinasztikus kapcsolatai lehetővé tették a társadalom, a gazdaság és a kultúra fejlődését, s így az ország fejlettsége közelebb került a nyugat-európai országokéhoz. Lajos király még nagyobb mértékben és sikerrel folytatta apja uralkodása alatt elkezdődött egyházi, gazdagsági fejlesztést és biztonság politikát. A városi élet fejlesztése érdekében tett nagy jelentőségű intézkedései Erdélyre üdvösen hatottak. Ez időben alakulnak meg a kisebb székely és magyar városok, mint Marosvásárhely, Udvarhely, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely, Dés, Torda. Évente többször Erdélybe látogató király, a vezetést legkiválóbb hadvezéreire és államférfiaira, a vajdákra bízta, akik egyben székely és szász ispánok is voltak. Tette azért, mert uralkodásának kezdetén, az ország moldvai részén megtelepedett kipcsaki tatárok rendszeresen betörtek Erdélybe és nagy pusztítást vittek végbe. A rablótámadásoktól elsőként a székely vásároshelyek szenvedtek. A sok pusztítás miatt Csík régi vásároshelyét feladták, és ekkor hozták létre a védhetőbb újat, Csíkszeredát.
Lajos király a tatárok betörését megelégelve, Lackfi András (Endre) székely és szász ispánt, István vajdával együtt a tatárok földjére küldte. Lackfi 40.000 székellyel az élen 1345. február 2-án háromnapos véres küzdelemben legyőzte a tatár sereget. A kán sógorát, Atlamost is foglyul ejtették. Bár hatalmas váltságdíjat ajánlottak fel érte, Lackfi elrettentés végett a fejét vétette. A krónikás így ír: „A székelyek az ellenség táborát kifosztják, zászlait megszerzik, a foglyok megszámlálhatatlan sokaságát megkötözve elviszik Visegrádra a királyhoz. A Lajos nevében  kivívott győzelmet megünneplik, és ... háromnapos hálaadást rendeznek.” A székely mondák és korabeli krónikák is megemlékeznek e csatáról, amikor Szent László és a Boldogságos Szűz személyesen segítették a küzdő székelyeket a tatárok ellen. Hősies tettüket 1352-ben megismételték. Szent Istvántól kezdve szokássá vált, hogy sorsdöntő csaták után a király vagy hadvezére templomot épített a győzelem emlékére. Lajos király a győzelem és trónra lépésének tizedik évfordulója emlékére, 1352-ben Márianosztrán pálos kolostort alapított, és börzsönyi birtokának egy részét a rendnek adományozta. Ezzel példát adott kortársainak a cselekvő istenes életre.
A székelyek a nagy hadi esemény emlékére Laczkfi Andrással az élen, fogadalmi pálos monostort építettek Csíksomlyón Gyertyaszentelő Boldogasszony tiszteletére, Lázár Egyed csíki kapitány pedig Szárhegyen. Losteiner és Gegő Elek ferences történészek szerint a csíksomlyói kolostort 1352-ben alapították, ezt az  egy évtizede végzett régészeti feltárások is igazolják. Még a 14. században létrehozták a Natalitia Sanctissimi Salvatoris a remeteséget Kissomlyó hegyén. Györffy Pál ferences kusztosz 1729-ben megjelent írásában a következőt írta: „ezen konventnek első alapját, valamely más, régebbi rend tagjai részére vetették meg. – Hogy pedig mikor és milyen alkalomból került hozzánk, nem tudjuk megmondani”.
A csíksomlyói Praesentatio Domini pálos monostor és a Szent Salvator születése remetekápolna 1352-től alapjaiban őrzi Lackfi András és a székelyek nagy győzelmének emlékét.
A fogadalmi monostor és remeteség a Mária-tisztelet helyei, népünk zarándokhelye lett. Ennek látogatásával búcsút nyerhettek az egyházi előírások betartása mellett. Ettől kezdve a csíksomlyói monostor központi szerepet töltött be a csíkiak körében, ahová fogadalomból hétköznap is össze szoktak gyűlni. A nép is hasznát vette a kiváló mesterségeket végző szerzeteseknek. 1417-től pedig lelkipásztori munkát, 1419-től temetést is vállalhattak. Ezen engedményekkel a monostor élete még jobban összefonódott a nép életével. A csíksomlyói pálos monostor birtokai közé tartozott a Nagysomlyó északkeleti részén a Remeték kaszálója, ide kapcsolható mint hajdani birtok a csíkpálfalvi Remetevölgy és Remetepatak, a csomortáni Remeteloka, továbbá a Csíkszentmiklós és Szépvíz határában levő Pálospatak és Pálosvölgy, ahol malmokkal is számolni kell. A széphavasi harmincadvám és mellett levő ispotály, a Szép Szűz Mária és a Szentlélek kápolnák, fennmaradt könyvek, breviárium róluk tanúskodnak. A fentiek ismerete alapján, Csíksomlyón fogadalomból épített első monostor a pálosoké volt!


A csíksomlyói kegyhely 3.    

Az 1396. évi nikápolyi csatavesztést követően, a török betörések Erdélybe gyakoriak lettek. Az első nagy pusztítás Csíkban 1421-ben következett be, amikor Murád vezetésével a török és tatár seregek – a békeszerződést megszegve – Brassót felégették, a Barcaságtól Háromszéken át egészen Csíkig mindent feldúltak, akár csak Fogaras vidékét. A csíksomlyói pálos monostor ekkor szenvedte el első súlyos csapását, ember életben és anyagiakban egyaránt. A pusztítás nyomait nehéz volt valamennyire is helyrehozni. Nem volt kellő szerzetesi állomány, sem anyagi alap hozzá, mivel a környék lakóit ugyanúgy sújtotta a török. A nép is segített rendbe hozni a monostort. Ezután is összesereglett, elzarándokolt a pálosok vezette monostorhoz, remeteséghez.

A legsúlyosabb csapás 1432-ben történt, amikor a török vezette csapatok feldúlták Moldvát, Besztercét, a Székely- és a Szászföldet. A csíksomlyói pálos monostor sorsa megpecsételődött, a törökök leromboltak, ahogy 1473-ban a kápolnai monostort is. A túlélő szerzetesek a Salvator-hegyi remeteségbe húzódtak vissza.

Lépes György erdélyi püspök hadsereg felállítása végett, az elmaradt tizedet új pénzben követelte, ami miatt lázadás tört ki. A nem fizető falvakat a püspök egyházi átokkal sújtotta. A még álló templomokat jelképesen bezárták, a szentségek kiszolgáltatását eltiltották. A falvak papjai odahagyták plébániájukat úgyannyira, hogy alig lehetett egyházi férfiút találni a székelység között. Ez alól kivételt képeztek a pápai kegyben részesült szerzetesek, köztük a pálosok, akiknek 1371-ben XI. Gergely a Mare Magnum pápai bullát adta, amelyben engedélyezte, hogy egyházi tilalom idején is kiszolgáltathatják a szentségeket és misézhetnek mellőzve a harangozást. Lépes püspök interdiktuma nem érintette a pálos monostorokat és remeteségeket. Érthető, hogy a nép ilyen nehéz körülmények között a pálos Salvator kápolnánál keresett lelki vigasztalást, és még jobban kötődött hozzá. 


Az obszerváns ferencesek letelepedése

Hunyadi küzdelmeiben jó szolgálatot tett egy új, „tábori lelkészséget” vállaló szerzetesrend, az obszerváns ferencesek, élen Kapisztrán Szent Jánossal. E rend tagjai vagyon nélkül, szabadon mozogtak, lelkesítették a népet. Letelepedésüket maga Hunyadi irányította. Mivel egy szerzet kolostorát egy másiknak odaadni csak királyi és pápai engedéllyel lehetett, ezért az obszerváns helynök és hitvizsgáló, Vajai János, valamint a kormánytanács előbb megkérdezte a pálosokat, nincs-e kifogásuk az ellen, hogy ők ezeket a helyeket elfoglalják. Márton pálos prior generális 1442. dec. 17-én kelt válaszlevelében leírta, hogy szívesen átengedik nekik a kolostorokat vagy remeteségeket. Az obszervánsok indulásuktól kezdve 50 év alatt 36 pálos kolostort vettek át az ország déli vonalán, Nyugat-Magyarországtól kezdve Nagyszebenig.

A király nevében, Hunyadi János erdélyi vajda, valamint Újlaki Dénes pápai megbízott, joghatóságuk alapján a török lerombolta csíksomlyói pálos monostort átadják az obszerváns ferenceseknek. A monostor átvétele után Hunyadi János anyagi segítséget is adott a kolostor újjáépítéséhez, továbbá 32 családot, vitrikust (a kolostorba beszolgáló és ottan kézi, házi munkát végző embereket) másképpen konfrátereket rendelt a konvent szolgálatára. Az obszerváns ferencesek fogadalmukhoz híven szegényen éltek, sem ingatlant, sem biztos megélhetési forrást nem fogadtak el, csak alamizsnát. 


Az újraépített templom és a konvent 1448-ra elkészült. Ezt az évszámot örökítették meg a templom nyugati bejárata felett gótbetűs felirattal: „In honorem Domini nostri Jesu Christi. MCCCCXXXXVIII”. A véset a templom lebontásáig, 1817-ig volt látható. XII. Benedek pápa 1336-ban a „Summa Magistri” bullájában egyetemesen előírta, hogy a konventek (konvent az, ahol legkevesebb 12 szerzetespap él) fordítsanak gondot a kolostorok mellé felállított iskolák (schola interna) fejlesztésére.

A csíksomlyói obszerváns konventben 1448-tól középszintű oktatást indítottak el, hogy a szerzetesi élethivatásra vállalkozókat kellően ki tudják képezni. A könyvek beszerzését már az alapítástól megkezték. A kolostor könyvtára, Erdély egyik legértékesebb és leggazdagabb középkori egyházi gyűjteménye lett. Ezért is tudtak az esztergomi és budai központi papnevelőbe, főiskolába (studium generale) válogatott és alkalmas ifjakat küldeni. A csíki nemes urak 1591-ben Báthori Endre bíborostól azt kérték, segítse őket, hogy a világi ifjak részére is nyithassanak egy középfokú iskolát (schola externa) a csíksomlyói mellett. Báthori Krakkóból 6–7 tanult, buzgó, zsolozsmát éneklő, szentségeket kiszolgálni tudó szerzetest küldött, a csíki nemes ifjak nevelésére: „ad educationem filiorum nobilium apti esse possint”. A 16. század elején a középfokú oktatása akadozott, de 1649-ben Modestus a Roma vizitator intézkedése folytán újraindult a középfokú oktatás egyháziak és világiak részére, ami azóta folyamatos. A Csík-széki középfokú oktatás, szerzetesképzés bölcsője a csíksomlyói ferences konvent iskolája volt 1448-tól, melynek jogutóda a csíkszeredai Róm. Kath. Főgimnázium, mai nevén Segítő Mária Gimnázium. 

A búcsúk vonzásában

A népi áhítat tömegekre ható megnyilvánulása volt a búcsújárás. A búcsú engedélyezője a Krisztustól kapott oldás és kötés hatalmánál fogva a római pápa. Úgy engedélyez búcsút, hogy lelki hatalmával közvetlenül elengedi az ideigtartó büntetést, mert az élő hívők az Egyház joghatósága alá tartoznak.

A pünkösd szombatra és vasárnapra, VIII. Ince pápa 1484-ben kiadott bullájában örökre teljes búcsút engedélyezett a pálos rend templomai, kápolnái részére. Ezt megerősítette VII. Kelemen pápa 1525-ben, majd XII. Kelemen pápa 1732-ben.

Az 1432-ben feldúlt csíksomlyói pálos monostor szerzetesei a Salvator-hegyi remetekápolna mellett éltek. Mindig volt lakójuk, mert csatlakoztak hozzájuk olyanok, akik szemlélődő életre vágytak. II. József császár 1782-ben eltörölte a csíksomlyói remeteséget, hat tagját szélnek eresztették, javaikat lefoglalták, a kápolnát a somlyói plébánia gondjaira bízták.

Az 1484-ben kapott pünkösdi búcsú engedmény mindig a Salvator-kápolnához vonzotta a híveket. Így történt az erdélyi reformáció idején is. János Zsigmond fejedelem 1566. március 10-i tordai országgyűlésen kitiltotta Erdélyből a katolikus papokat, ezt legtöbb helyt erőszakkal végrehajtották. November 30-án Nagyszebenben kelt parancslevelében felszólította az ellenálló váradi káptalant és a csíki székelyeket, hogy Blandratának engedelmeskedjenek és a tőle választott prédikátorokra hallgassanak. Ellenben a hűtlenség bűnébe esnek, vagyis fej- és jószágvesztéssel bűnhődnek. Az udvari biztosok decemberben „végeznek a váradi káptalan még itt lévő tagjaival”, és helyükre prédikátorokat ültettek. Csíkot pedig 1567 pünkösd szombatján készültek megtámadni. A csíkiak Mikes kapitány vezetésével május 17-én a Hargitán vívott ütközetben megvédték hitüket. Ekkor fogadalmat tettek pünkösd szombatjának megülésére.

Ezt az évszázadokra visszamenő pálos és fogadalmi búcsút megerősítik még a nem katolikus historikusok, középajtai Benkő József református lelkész, történész 1776-ban írt művében: „A Kissomlyó hegy tetején áll a Salvator kápolnája, ahova a katolikusok buzgó serege évente népes körmenetben felvonul pünkösd vasárnapját megelőző szombaton kb. délután két órakor, sőt pünkösd vasárnapján reggel hat órakor is.” Orbán Balázs írja, hogy „a búcsújáratok központja a Kis-Somlyón levő Salvator ... kápolna... Ezen kápolna, mint mondók, a búcsújáratok központja, ide igyekszik a hívők mindenike.”

Csíksomlyó hegyén a 12. század közepén megtelepedett jánoslovagok (máltaiak) mellett, az 1345. és 1352. évi székely győzelem fogadalmából épült pálos monostor és 1484-ben kapott pünkösdi búcsúengedményük révén, majd az 1567. pünkösdszombati hargitai győzelem által még nagyobb patinát kapott, s napjainkig a hagyományok rétegződését híven őrzik és ápolják az 1442-ben érkezett obszerváns ferencesrend fiai. Június 1-jén is teljes búcsú nyerhető, mert maga az „élő Péter” – Ferenc pápa jön el hozzánk és lesz a szentmise főcelebránsa.



Dr. Darvas-Kozma József

  A fenti tanulmány megjelent a Krisztus világa folyóirat 2019 áprilisi - májusi - júniusi számában.

 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése