Kedves testvérek,
a tavaly októberi,
a Fiatalokról szóló Szinódus eleven és termékeny tapasztalata után nemrégiben
Panamában megünnepeltük a 34. Ifjúsági Világtalálkozót is. Két olyan találkozás
volt ez, amely lehetővé tette, hogy az Egyház egyrészt a Szentlélek szava felé
fordítsa figyelmét, másrészt megismerje a fiatalok életét, kérdéseiknek, az
őket nyomasztó terheknek és a szívükben lakozó reményeknek sokaságát.
Ezen a Világnapon
ahhoz a gondolathoz szeretnék visszatérni, amit a fiatalokkal is megosztottam
Panamában: az Úr hívása az ígéretek hordozóivá tesz minket és egyúttal azt
kéri, hogy vele és érte kockázatot is vállaljunk. Szeretnék ezért röviden e két
szempontnál elidőzni: ígéret és kockázat – együtt elmélkedve arról az
evangéliumi szakaszról, amely a Galileai-tenger mellett játszódik és az első
tanítványok meghívásáról szól (Mk 1,16–20).
Két testvérpár,
Simon és András, illetve Jakab és János épp a napi munkájukat végzik, mint
halászok. Eme megerőltető foglalkozás gyakorlása során megismerték a természet
törvényeit és néha szembe is kellett szállniuk velük, amikor szembe-szél fújt és
a hullámok hányták-vetették a csónakot. Néhanapján megérte a nehéz munka és
gazdag volt a fogás, máskor az egész éjszaka sem volt elég ahhoz, hogy
megtöltsék a hálókat, így fáradtan és csalódottan tértek vissza a partra.
Jól ismert
élethelyzet ez, amelyet mindegyikünk összevethet a szívében lakozó vágyakkal:
olyan feladatnak látunk neki, amelyről azt reméljük, hogy gyümölcsöző lesz, a „lehetőségek
tengerén” haladunk, keresve a megfelelő utat, amely kielégítheti a boldogság
utáni vágyunkat. Az ember időnként örvendezik a gazdag halfogás miatt, máskor
meg bátorsággal kell felvérteznie magát, mert a hullámok hányta hajót kell
kormányoznia, megint máskor azzal a csalódással kell számolnia, hogy ott áll
majd üres hálókkal.
Mint minden
meghívástörténetben, most is egy találkozásról van szó. Jézus a halászok mellett
elhaladva megpillantja őket és közeledik feléjük… Olyan pillanat ez, mint amikor
azzal a személlyel találkoztunk, akivel eldöntöttük, hogy házasságban
megosztjuk egymással az életünket, vagy mint amikor a megszentelt élet vonzását
megéreztük: egy találkozás meglepetését éltük át és ugyanebben a pillanatban megsejtettük
egy olyan öröm ígéretét, amely képes betölteni az életünket. Így fordult Jézus
azon a napon a Galileai-tenger partján e halászok felé, „megtörve a normalitás bénultságát”
(Szentbeszéd a Megszentelt Élet 22. világnapján 2018. február 2.). És rögtön
egy ígéretet is tett nekik: „Emberek halászaivá teszlek titeket” (Mk 1,17).
Isten megszólítása egyáltalán
nem valamiféle beavatkozás az ember szabadságába, nem egy ketrec vagy egy reánk
nehezedő teher, sokkal inkább egy szeretetteljes kezdeményezés, amellyel Isten hozzánk
fordul és arra hív, hogy „szálljunk be” egy nagy tervbe, amelyben ő a
részvételünket kívánja. Ebben a hívásban pedig a tenger sokkal tágasabb
horizontját és egy sokkal gazdagabb halfogás lehetőségét nyitja meg számunkra.
Isten terve ugyanis
az, hogy életünk ne vesszen el a banalitásban, ne ragadjon bele a mindennapi
szokások tunyaságába és ne maradjon tétlen olyan döntések előtt, amelyek új értelmet
adhatnak neki. Az Úr nem akarja, hogy megelégedjünk azzal, hogy tengünk-lengünk,
nem akarja, hogy azt higgyük, lényegében nincs semmi, ami megérné a
szenvedélyes erőfeszítést, nem akarja, hogy kioltsuk belső nyugtalanságunkat
vagy lemondjunk új utak kereséséről. Ha néha megajándékoz egy „csodálatos
halfogás” élményével, azért teszi, mert segíteni akar, hogy felismerjük,
közülünk mindenki – különféle módon – valami nagyra hivatott és hogy életünk ne
akadjon meg az értelmetlenség hálójában, ami megbénítja a szívet. A hivatás
tehát meghívás arra, hogy ne a parton álldogáljunk hálókkal a kezünkben, hanem
azon az úton kövessük Jézust, amelyet ő eltervezett a mi számunkra és a
körülöttünk élő emberek javára és boldogságára.
Természetesen e
meghívás elfogadása a döntés bátorságát kívánja. Amikor az első tanítványok
meghallották, hogy Jézus egy nagyobb küldetésben való részvételre hívja őket,
„azonnal otthagyták hálóikat és követték őt” (vö. Mk 1,18). Ez azt jelenti,
hogy az Úr hívásának követéséhez teljesen oda kell adnunk magunkat és vállalnunk
egy teljesen újszerű kihívás kockázatát; mindent el kell hagynunk, ami a mi kis
hajónkhoz akar kötni minket és megakadályoz abban, hogy egy végleges döntést meghozzunk.
Mindez részünkről azt a merészséget kívánja, hogy szüntelenül törekedjünk
felfedezni a tervet, amelyet Isten a mi életünkről elgondolt. Alapjában véve,
ha a meghívás végtelen tengere előtt állunk, nem elégedhetünk meg azzal, hogy a
biztonságos hajóból vessük ki hálóinkat, hanem rá kell bíznunk magunkat az Úr
ígéreteire.
Itt mindenekelőtt keresztény
élethivatásunkra gondolok, amelyet mindnyájan elnyertünk a keresztségben, ami arra
emlékeztet minket, hogy életünk nem a véletlen terméke, hanem ajándék – annak ajándéka,
hogy Isten szeretett gyermekei vagyunk, akik az Egyház nagy családjában gyűltek
össze. Épp ott, a keresztény közösségben születik és fejlődik a keresztény életünk,
mindenekelőtt a liturgiának köszönhetően, amely elvezet Isten szavának
befogadására és a szentségi élet kegyelmébe. Itt tanítanak minket kiskorunktól
fogva az imádság művészetére és arra, hogy mindent testvériesen megosszunk
egymással. Éppen azért, mert új életet ad és Krisztushoz vezet, az Egyház az
Édesanyánk, ezért szeretnünk kell őt, és ha arcán a gyengeség vagy a bűn
ráncait látjuk, segítenünk kell, hogy egyre szebbé és ragyogóbbá váljon, hogy a
világban Isten szeretetének tanúja lehessen.
A keresztény élet
azon döntésekben mutatkozik meg, amelyek nemcsak a mi egyéni utunknak adnak
világos irányt, hanem a társadalomban is hozzájárulnak Isten Országának
növekedéséhez. Olyan döntésekre gondolok, mint Krisztusban házasságot kötni és
családot alapítani, kitartóan dolgozni munkaköri-szakmai hivatásokban, elköteleződni
a szolidaritás és a felebaráti szeretet mellett, társadalmi és politikai
felelősséget vállalni stb. Ezek olyan hivatások, amelyek az igazságosság, a
szeretet és a jóság ígéreteinek hordozóivá tesznek minket, nemcsak saját magunk
számára, hanem annak a társadalmi és kulturális környezetnek javára is, amelyben
élünk, amelynek bátor keresztényekre és Isten Országának hiteles tanúira van
szüksége.
Az Úrral való
találkozásban néhányan megérzik a megszentelt élet vagy a papi hivatás
rendkívüliségét. Ez a felfedezés egyszerre fellelkesít és meg is ijeszt. Az
ember arra érez meghívást, hogy emberhalásszá váljon az egyház hajójában,
mégpedig önmaga teljes odaadottságában, illetve elköteleződve az evangélium és
testvérei hiteles szolgálatában. Merészséget kíván meg a döntés, hogy mindent
hátrahagyjunk azért, hogy az Urat kövessük, egészen neki szenteljük magunkat
azért, hogy művében részt vehessünk. Számos belső ellenállás akadályozhatja egy
ilyen döntés meghozatalát. Néhányakban akadályt jelenthet a túlságosan világias
környezet, amelyben Isten és az evangélium számára látszólag nem akad hely, mások
elbátortalanodnak és egyfajta „reményfáradtságba” süllyednek (Szentbeszéd a
lelkipásztorok, szerzetesek és világi mozgalmak tagjainak tartott szentmisén,
Panama, 2019. január 26.).
Nincs annál nagyobb
öröm, mint életünket az Úrért kockáztatni. Különösen nektek, fiataloknak
szeretném mondani: ne legyetek süketek az Úr hívására! Ha ő titeket erre az
útra hív, akkor ne húzzátok vissza az evezőket a csónakba, hanem bízzátok rá
magatokat. Ne hagyjátok, hogy eltántorítson benneteket a rátok törő bénító
félelem a magaslatok láttán, amelyekre az Úr meghív. Mindig gondoljatok arra,
hogy az Úr azoknak, akik hálóikat és csónakjukat elhagyják az ő követéséért, megígéri
egy új élet örömét, ami eltölti a szívet és lelkesít hivatásuk ösvényén haladva.
Kedves testvérek,
nem mindig könnyű hivatásunkat felismerni és életutunkat ennek megfelelően
alakítani. Épp ezért a hivatások ügye mindig az egész Egyház elköteleződését
kívánja, azaz lelkipásztorokét, szerzetesekét, lelkipásztori munkatársakét és
nevelőkét, hogy különösen a fiatalok számára a meghallgatás és a
megkülönböztetés lehetőségeit elérhetővé tegyék. Ifjúság- és
hivatáspasztorációra van szükség, ami mindenekelőtt az imádság, Isten szavának tanulmányozása,
az adoráció és a lelki nevelés által segít abban, hogy Isten tervét felismerjük.
Ahogy a Panamai
Ifjúsági Találkozó alatt többször is elhangzott, Szűz Máriára kell tekintenünk.
Ennek a fiatal lánynak az életében a hivatás egyszerre
volt ígéret és kockázatvállalás. Nem volt egyszerű a küldetése, de soha nem
engedte, hogy a félelem felülkerekedjen rajta. „Az ő igenje egy olyan ember
igenje volt, aki fel akarta vállalni a veszélyeket és mindent egy lapra tett
fel, miközben nem volt semmi más garanciája, mint az a bizonyosság, hogy
hordozója lesz a kapott ígéreteknek. És így én is személy szerint kérdezlek
titeket: az ígéret hordozóinak érzitek-e magatokat? Milyen ígéretet hordoztok a
szívetekben, mi mozgat titeket? Máriának kétségtelenül nehéz küldetése volt, de
a nehézségek nem jelentettek számára elég okot arra, hogy nemet mondjon.
Világos volt számára, hogy történhetnek bonyodalmak, de az is, hogy ezek nem
ugyanazok a nehézségek, amelyeket akkor tapasztalnánk, ha a gyávaság
megbénítana minket azért, mert nem tudunk mindent előre és egyértelműen”
(Vigília a fiatalokkal, Panama, 2019. január 26.).
Ezen a napon
imádkozzunk közösen az Úrhoz, hogy segítsen felfedezni életünkben az Ő
szeretettervét és adjon bátorságot annak az útnak a vállalásához, amelyet személyesen
mindegyikünknek szánt.
Kelt Rómában, 2019.
január 31-én, Bosco Szent János emléknapján,
Ferenc pápa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése