Kedves elsőáldozók, szülők,
keresztszülők, rokonok és hívek!
Az első szentáldozás azt jelenti, hogy az Oltáriszentséget
első alkalommal vesszük magunkhoz. Az
első századokban, amikor többségében a felnőttek keresztelkedtek meg, akkor őket
meg is bérmálták és szentáldozáshoz járultak. E három szentséget ezért a beavatás
szentségének mondták. Ahol egész családok keresztelkedtek meg, ott nemcsak a
felnőtteket, hanem a gyermekeket is megkeresztelték, mivel a szülők által
biztosítva látták a gyermekek keresztény hitben történő nevelését. Az
ApCsel-ben olvassuk, hogy Szent Péter apostol Kornéliusz századost háza népével
és istenfélő barátaival együtt megkeresztelte (10,48). Szent Pál apostol is Filippiben
Lídia bíborárus asszonyt háza népével (16,15), majd a börtönőrt is minden
hozzátartózójával együtt megkeresztelte (16,34). A gyermekkeresztelés a latin
szertartásban elterjedt és ez maga után vonta az Eucharisztia vételének önálló
ünneplését.
A IV. lateráni zsinat 1215-ben az első szentáldozás
idejét az értelem használatához, a 7. életév tájához kötötte, amikor a gyermek
különbséget tud tenni a jó és a rossz között; amikor megfelelő oktatás után már különbséget tud
tenni az Oltáriszentség és a közönséges kenyér között és képes a
gyónásra. A 17. században a korhatárt feljebb vitték egészen a 13-14. évig,
arra hivatkozva, a gyermekek még nem érthetik az áldozás lényegét. A 20. század
elején általában 9-11 év táján bocsátották elsőáldozáshoz a gyerekeket.
A változás Szent X. Pius-szal következett be.
Történt, hogy egy általános pápai kihallgatáson egy 6 éves kislány váratlanul a
pápához szaladt és azt kérte tőle, hogy engedje elsőáldozáshoz. Akkor a
szentatyának eszébe jutott, hogy ő is 7 évesen ezt kérte a püspökétől, de a
püspök azt mondta, hogy törvény van erre és nem lehet. Majd ha pápa leszel,
akkor változtasd meg. A pápa néhány kérdést tett fel a kislánynak, aki
nagyszerűen válaszolt. Ekkor a pápa azt kérdezte: Kivel vagy itt? – Az anyukámmal
– volt a válasz. Holnap reggel jöjjetek a szentmisémre, és elsőáldozó leszel.
Ekkor a pápa titkára megszólalt: Nem lehet szentatyám, mert erre törvény van. –
Holnapra a törvény megváltozik – válaszolta a pápa. És a Quam singulari dekrétumával a korhatárt
újra az értelem használatához és a gyónáshoz kötötte, de nem kívánta meg az
Eucharisztia misztériumának teljes és tökéletes megértését.
A II. vatikáni zsinat után 1983-ban megjelent
hatályos
egyházjog szerint gyermekek áldozáshoz bocsátása csak akkor megengedett,
ha: 1.
gondos fölkészítésben részesültek; 2. kellő ismerettel rendelkeznek; 3. képességük szerint felfogják Krisztus
misztériumát, s az Úr testét hittel és áhítattal tudják magukhoz venni; 4. előzőleg
szentségi gyónáshoz járultak (913.k. 1.§, 9l4.k.).
Kedves elsőáldozók!
Gondos felkészítésben részesültetek, amikor szüleitek megtanítottak
imádkozni, elhoztak a templomba, az óvodában és iskolában, majd a plébánián
kellő hitoktatásban részsültetek. Értitek és tudjátok, hogy azért jövünk
szentmisére, mert szeretjük Jézust.
A szentmisén úgy veszünk részt, hogy imádkozunk, énekelünk, hallgatjuk
Jézus tanítását és áldozunk. Ezért olyan nagy ünnep nektek és nekünk ez a szentmise,
mert ma az áldozással teljes a szentmisétek.
Azt is tanultuk, hogy mindenki áldozhat, aki szereti Jézust és felkészült
a szentáldozásra testileg és lelkileg. Testileg készültetek, mert ünneplőbe
öltöztetek és az áldozás előtti böjtöt is tartotok. Lelkileg a tegnap
felkészültetek, mert elvégeztétek a szentgyónásotokat. Most pedig itt vagyunk a
családegyház oltára körül, mely fölött itt van az üveg kupola, az égre nyíló
szem. Ennek is üzenete van. A magasból beáramló fény világítja meg a templombelsőt,
főleg az oltárt. Arra emlékeztet, hogy Jézus Krisztus a Fiúisten értünk
emberré, testvérünkké lett, hogy ne féljünk a mennyei Atyától. A távolságot
megszüntette.
Így tesznek a felnőttek is a kisgyerekekkel: lehajolnak hozzájuk és
magukhoz emelik, hogy egymás mellett, egy szinten legyen az arcuk, a tekintetük
és ne féljenek.
Jézus Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, hozzánk hasonló lett,
a bűnt kivéve. Tanítása és tettei igazolták istenségét. Hogy szavának isteni
ereje van, ezt az apostolok számtalanszor megtapasztalták. A csodálatos
kenyérszaporításkor megáldotta az 5 kenyeret és a 2 halat, majd megtörte és
kezükbe adta, hogy osszák ki a letelepedett népnek. A tanítványok kezében
történt a csoda, mert törték és adták a kenyeret és a halat, de nem fogyott el.
A férfiak 5000-nél többen voltak. Jézus a kenyérszaporítással is közösséget
teremtett. A közös étkezés erősíti a barátok, a rokonok és ismerősök
kapcsolatát, akár a mai szentmise és ünnepi ebéd a mi összetartozásunkat.
A kenyérszaporítás másnapján, Jézus az Oltáriszentségről beszélt, önmagát
adja nekünk. Ezt mondta: Az én testem étel és az én vérem ital. Ha nem eszitek
az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét nem lesz élet tibennetek. Aki
eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én
feltámasztom az utolsó napon. Jézus ígéretét az utolsó vacsorán teljesítette,
szentségi módon adta nekünk önmagát a kenyér és bor színében, mert végtelenül
szeret minket.
Amikor kisbabával játszanak a szülők ilyet is szoktak mondani: „Úgy szeretlek, majd megeszlek!” Ezzel a
mondással azt közlik vele és mindenkivel, hogy őt végtelenül szeretik.
Jézus is végtelenül szeret, ezért áldozta fel magát értünk a kereszten.
Az ő keresztáldozata a szentmise, amit tanítványaira és az Egyházra bízott: Ezt
cselekedjétek az én emlékezetemre! Amikor megcselekedjük a szentmisét, akkor
Jézus szeretetének légköre úgy ölel körül bennünket, mint a levegőóceán a
földünket.
Az egyház apostolai, Pál és Barnabás ahol jártak, a közösségek élére szenteléssel,
elöljárókat rendeltek, erőt öntöttek a tanítványokban és bátorították őket
(ApCsel 14,20-26). Úgy építették az Egyházat, hogy a helyi közösségek az
apostolokkal és az általuk rendelt elöljárókkal kölcsönös kapcsolatban
maradtak. Ennek a közösségnek az alapja a krisztusi szeretet volt, amit így
kért Jézus: „Amint én szerettelek
titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,31-33a. 34-35)
Az egyház ünnepe Jézus húsvéti misztériumának ünneplése, ahogy az
átváltoztatás után mondjuk: „Halálodat
hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”
Krisztus Lelke, a Szentlélek és az Oltáriszentség vétele egyesítette és
egyesíti az emberek sokféleségét az Egyházban, mégpedig egy testté, Krisztus
egyházává. A földi élet után testi arcunkat elveszítjük, majd a föltámadáskor a
Szentháromságos Isten új arccal ajándékoz meg bennünket, amelyen az ő vonásai
tükröződnek és ez örökre a miénk marad. „Ő
velünk fog lakni, és az ő népe leszünk, és maga Isten lesz velünk.” (Jel
21,1-5a)
Kedves Elsőáldozók!
Jézus ünnepi lakomája a szentmise. Az oltár az utolsó vacsora asztala,
megvan terítve. Jézus minket is meghívott asztalához. Boldogok vagyunk, mert
Jézus hívott meg, az Isten Báránya. Amikor méltóan áldozunk, Ővele egyesülünk,
Ő bennünk lesz és mi Őbenne. Ő növeli bennünk az isteni
szeretetet, a kegyelmet, erőt ad a jóra és oltalmaz a bűnök ellen. A legfőbb
gyümölcse a szentáldozásnak, hogy Jézus megőriz az örök életre és feltámaszt az
utolsó napon.
Jézus amit mondott az igaz. (Bence, jöjj ide! – az emberi szónak is ereje
van.) Az ő szavának isteni ereje van: a beteg azonnal egészséges lett, a halott
Lázár pedig életre kelt.
A különböző korokban Jézus az Oltáriszentség által egyesek életén
keresztül figyelmeztet, csoda által is erősíti hitünket. Ilyen volt: Folignói
Szent Angéla (+1309), aki 12 évig csak szentáldozással élt. Flüei Szent Miklós
(+1487) 10 gyermek édesapja, Svájc védőszentje, aki 50 éves korában remete
életet kezdett és 20 évig csak a szentáldozással élt. Emmerich Boldog Katalin
szerzetesnő, aki attól a pillanattól kezdve, hogy
a szent sebeket megkapta (1812. augusztus 28.), egészen haláláig (1824. február
9.) többé nem vett magához szilárd ételt, kivéve a Szentostyát. Neumann
Teréz
(Konnersreuth, 1898. ápr. 8. – 1962. szept. 18.) stigmatizált, 1922
karácsonyától nem vett magához szilárd ételt, 1926 karácsonyán a gyomra és a
bélrendszere leállt, többé nyelni sem tudott, ettől kezdve testét csak a napi
szentáldozás táplálta egészen 1962. szeptember 18-án bekövetkezett haláláig. Marthe
Robin (1902–1981) 1930. október 4-én részesül a szent sebhelyek kegyelmében.
Ettől kezdve péntekenként átéli Jézus szenvedését, s 50 éven át nem tud se
enni, se inni, se aludni – csak az Oltáriszentség a tápláléka. Orvosok
vizsgálják, a jelenségekre nem találnak természetes magyarázatot.
Kedves Elsőáldozók!
Ezeket a
példákat azért említettem, hogy higgyétek: Jézus van jelen az
Oltáriszentségben, aki örök életet ad és feltámaszt az utolsó napon. A
szentáldozáskor KIK-keljünk! Mit jelent a KIK-elés? – Köszönjük, ígérjük és
kérjük.
Köszönjük meg életünket, családunkat, rokonainkat.
Ígérjük meg, hogy
követjük Jézus tanítását és áldozunk.
Kérjük Jézust, hogy segítsen ígéreteink megtételében,
segítse rokonainkat, adjon békét és örömet. Ez jó hír. Mit is jelent a jó hír? (Mondva
és tapsolva.) – Jó hír, örömhír, evangélium! Most a 4 evangélistát soroljuk fel
(mondva és tapsolva). Végezetül a 12 apostolt mondva és tapsolva.
Gondolom, most a templomban mindenki felébredt, és akkor újítsuk meg keresztségi fogadásunkat. Ámen.
A fotókat Iochom Zsolt készítette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése