2019. 05. 21.

Az első szentáldozás 2019. május 19.


Kedves elsőáldozók, szülők, keresztszülők, rokonok és hívek!

Az első szentáldozás azt jelenti, hogy az Oltáriszentséget első alkalommal vesszük magunkhoz.  Az első századokban, amikor többségében a felnőttek keresztelkedtek meg, akkor őket meg is bérmálták és szentáldozáshoz járultak. E három szentséget ezért a beavatás szentségének mondták. Ahol egész családok keresztelkedtek meg, ott nemcsak a felnőtteket, hanem a gyermekeket is megkeresztelték, mivel a szülők által biztosítva látták a gyermekek keresztény hitben történő nevelését. Az ApCsel-ben olvassuk, hogy Szent Péter apostol Kornéliusz századost háza népével és istenfélő barátaival együtt megkeresztelte (10,48). Szent Pál apostol is Filippiben Lídia bíborárus asszonyt háza népével (16,15), majd a börtönőrt is minden hozzátartózójával együtt megkeresztelte (16,34). A gyermekkeresztelés a latin szertartásban elterjedt és ez maga után vonta az Eucharisztia vételének önálló ünneplését.

A IV. lateráni zsinat 1215-ben az első szentáldozás idejét az értelem használatához, a 7. életév tájához kötötte, amikor a gyermek különbséget tud tenni a jó és a rossz között; amikor megfelelő oktatás után már különbséget tud tenni az Oltáriszentség és a közönséges kenyér között és képes a gyónásra. A 17. században a korhatárt feljebb vitték egészen a 13-14. évig, arra hivatkozva, a gyermekek még nem érthetik az áldozás lényegét. A 20. század elején általában 9-11 év táján bocsátották elsőáldozáshoz a gyerekeket.

A változás Szent X. Pius-szal következett be. Történt, hogy egy általános pápai kihallgatáson egy 6 éves kislány váratlanul a pápához szaladt és azt kérte tőle, hogy engedje elsőáldozáshoz. Akkor a szentatyának eszébe jutott, hogy ő is 7 évesen ezt kérte a püspökétől, de a püspök azt mondta, hogy törvény van erre és nem lehet. Majd ha pápa leszel, akkor változtasd meg. A pápa néhány kérdést tett fel a kislánynak, aki nagyszerűen válaszolt. Ekkor a pápa azt kérdezte: Kivel vagy itt? – Az anyukámmal – volt a válasz. Holnap reggel jöjjetek a szentmisémre, és elsőáldozó leszel. Ekkor a pápa titkára megszólalt: Nem lehet szentatyám, mert erre törvény van. – Holnapra a törvény megváltozik – válaszolta a pápa. És a  Quam singulari dekrétumával a korhatárt újra az értelem használatához és a gyónáshoz kötötte, de nem kívánta meg az Eucharisztia misztériumának teljes és tökéletes megértését.

A II. vatikáni zsinat után 1983-ban megjelent hatályos egyházjog szerint gyermekek áldozáshoz bocsátása csak akkor megengedett, ha: 1. gondos fölkészítésben részesültek; 2. kellő ismerettel rendelkeznek; 3. képességük szerint felfogják Krisztus misztériumát, s az Úr testét hittel és áhítattal tudják magukhoz venni; 4. előzőleg szentségi gyónáshoz járultak (913.k. 1.§, 9l4.k.).

Kedves elsőáldozók!

Gondos felkészítésben részesültetek, amikor szüleitek megtanítottak imádkozni, elhoztak a templomba, az óvodában és iskolában, majd a plébánián kellő hitoktatásban részsültetek. Értitek és tudjátok, hogy azért jövünk szentmisére, mert szeretjük Jézust.

A szentmisén úgy veszünk részt, hogy imádkozunk, énekelünk, hallgatjuk Jézus tanítását és áldozunk. Ezért olyan nagy ünnep nektek és nekünk ez a szentmise, mert ma az áldozással teljes a szentmisétek.

Azt is tanultuk, hogy mindenki áldozhat, aki szereti Jézust és felkészült a szentáldozásra testileg és lelkileg. Testileg készültetek, mert ünneplőbe öltöztetek és az áldozás előtti böjtöt is tartotok. Lelkileg a tegnap felkészültetek, mert elvégeztétek a szentgyónásotokat. Most pedig itt vagyunk a családegyház oltára körül, mely fölött itt van az üveg kupola, az égre nyíló szem. Ennek is üzenete van. A magasból beáramló fény világítja meg a templombelsőt, főleg az oltárt. Arra emlékeztet, hogy Jézus Krisztus a Fiúisten értünk emberré, testvérünkké lett, hogy ne féljünk a mennyei Atyától. A távolságot megszüntette.

Így tesznek a felnőttek is a kisgyerekekkel: lehajolnak hozzájuk és magukhoz emelik, hogy egymás mellett, egy szinten legyen az arcuk, a tekintetük és ne féljenek.

Jézus Betlehemben született, Názáretben nevelkedett, hozzánk hasonló lett, a bűnt kivéve. Tanítása és tettei igazolták istenségét. Hogy szavának isteni ereje van, ezt az apostolok számtalanszor megtapasztalták. A csodálatos kenyérszaporításkor megáldotta az 5 kenyeret és a 2 halat, majd megtörte és kezükbe adta, hogy osszák ki a letelepedett népnek. A tanítványok kezében történt a csoda, mert törték és adták a kenyeret és a halat, de nem fogyott el. A férfiak 5000-nél többen voltak. Jézus a kenyérszaporítással is közösséget teremtett. A közös étkezés erősíti a barátok, a rokonok és ismerősök kapcsolatát, akár a mai szentmise és ünnepi ebéd a mi összetartozásunkat.

A kenyérszaporítás másnapján, Jézus az Oltáriszentségről beszélt, önmagát adja nekünk. Ezt mondta: Az én testem étel és az én vérem ital. Ha nem eszitek az Emberfia testét és nem isszátok az ő vérét nem lesz élet tibennetek. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom az utolsó napon. Jézus ígéretét az utolsó vacsorán teljesítette, szentségi módon adta nekünk önmagát a kenyér és bor színében, mert végtelenül szeret minket.

Amikor kisbabával játszanak a szülők ilyet is szoktak mondani: „Úgy szeretlek, majd megeszlek!” Ezzel a mondással azt közlik vele és mindenkivel, hogy őt végtelenül szeretik.

Jézus is végtelenül szeret, ezért áldozta fel magát értünk a kereszten. Az ő keresztáldozata a szentmise, amit tanítványaira és az Egyházra bízott: Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre! Amikor megcselekedjük a szentmisét, akkor Jézus szeretetének légköre úgy ölel körül bennünket, mint a levegőóceán a földünket.

Az egyház apostolai, Pál és Barnabás ahol jártak, a közösségek élére szenteléssel, elöljárókat rendeltek, erőt öntöttek a tanítványokban és bátorították őket (ApCsel 14,20-26). Úgy építették az Egyházat, hogy a helyi közösségek az apostolokkal és az általuk rendelt elöljárókkal kölcsönös kapcsolatban maradtak. Ennek a közösségnek az alapja a krisztusi szeretet volt, amit így kért Jézus: „Amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,31-33a. 34-35)

Az egyház ünnepe Jézus húsvéti misztériumának ünneplése, ahogy az átváltoztatás után mondjuk: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!”

Krisztus Lelke, a Szentlélek és az Oltáriszentség vétele egyesítette és egyesíti az emberek sokféleségét az Egyházban, mégpedig egy testté, Krisztus egyházává. A földi élet után testi arcunkat elveszítjük, majd a föltámadáskor a Szentháromságos Isten új arccal ajándékoz meg bennünket, amelyen az ő vonásai tükröződnek és ez örökre a miénk marad. „Ő velünk fog lakni, és az ő népe leszünk, és maga Isten lesz velünk.” (Jel 21,1-5a)

Kedves Elsőáldozók!

Jézus ünnepi lakomája a szentmise. Az oltár az utolsó vacsora asztala, megvan terítve. Jézus minket is meghívott asztalához. Boldogok vagyunk, mert Jézus hívott meg, az Isten Báránya. Amikor méltóan áldozunk, Ővele egyesülünk, Ő bennünk lesz és mi Őbenne. Ő növeli bennünk az isteni szeretetet, a kegyelmet, erőt ad a jóra és oltalmaz a bűnök ellen. A legfőbb gyümölcse a szentáldozásnak, hogy Jézus megőriz az örök életre és feltámaszt az utolsó napon.

Jézus amit mondott az igaz. (Bence, jöjj ide! – az emberi szónak is ereje van.) Az ő szavának isteni ereje van: a beteg azonnal egészséges lett, a halott Lázár pedig életre kelt.

A különböző korokban Jézus az Oltáriszentség által egyesek életén keresztül figyelmeztet, csoda által is erősíti hitünket. Ilyen volt: Folignói Szent Angéla (+1309), aki 12 évig csak szentáldozással élt. Flüei Szent Miklós (+1487) 10 gyermek édesapja, Svájc védőszentje, aki 50 éves korában remete életet kezdett és 20 évig csak a szentáldozással élt. Emmerich Boldog Katalin szerzetesnő, aki attól a pillanattól kezdve, hogy a szent sebeket megkapta (1812. augusztus 28.), egészen haláláig (1824. február 9.) többé nem vett magához szilárd ételt, kivéve a Szentostyát. Neumann Teréz (Konnersreuth, 1898. ápr. 8. – 1962. szept. 18.) stigmatizált, 1922 karácsonyától nem vett magához szilárd ételt, 1926 karácsonyán a gyomra és a bélrendszere leállt, többé nyelni sem tudott, ettől kezdve testét csak a napi szentáldozás táplálta egészen 1962. szeptember 18-án bekövetkezett haláláig. Marthe Robin (1902–1981) 1930. október 4-én részesül a szent sebhelyek kegyelmében. Ettől kezdve péntekenként átéli Jézus szenvedését, s 50 éven át nem tud se enni, se inni, se aludni – csak az Oltáriszentség a tápláléka. Orvosok vizsgálják, a jelenségekre nem találnak természetes magyarázatot.

Kedves Elsőáldozók!

Ezeket a példákat azért említettem, hogy higgyétek: Jézus van jelen az Oltáriszentségben, aki örök életet ad és feltámaszt az utolsó napon. A szentáldozáskor KIK-keljünk! Mit jelent a KIK-elés? – Köszönjük, ígérjük és kérjük. 
Köszönjük meg életünket, családunkat, rokonainkat. 
Ígérjük meg, hogy követjük Jézus tanítását és áldozunk. 
Kérjük Jézust, hogy segítsen ígéreteink megtételében, segítse rokonainkat, adjon békét és örömet. Ez jó hír. Mit is jelent a jó hír? (Mondva és tapsolva.) – Jó hír, örömhír, evangélium! Most a 4 evangélistát soroljuk fel (mondva és tapsolva). Végezetül a 12 apostolt mondva és tapsolva. Gondolom,  most a templomban mindenki felébredt, és akkor újítsuk meg keresztségi fogadásunkat. Ámen.

A fotókat Iochom Zsolt készítette.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése