A 19. század
derekán élt egy Schamyl nevű szultán a Kaukázus vidékén. Igazságos fejedelem
hírében állott, akinek sikerült jó erkölcsre szoktatnia népét. De nagyon
kellett küzdenie népe rút hibája, a megvesztegetés ellen. Hogy ezt kiirtsa,
szigorú parancsot tett közzé: Aki ilyen bűnnel még egyszer szeme elé kerül,
annak hátára nyilvánosan 50 ostorcsapást méret. És íme – a legelső váddal éppen
saját édesanyját illették. A szultán megrendült, három napra sátorába
zárkózott. Lelkében vívódott, hogy mitévő legyen? A törvény büntetést követelt,
a fiúi szeretet pedig irgalmat. A negyedik napon a szultán kilépett sátrából; arca halovány,
tekintete komoly. Hírnökök hívják össze a népet. A nép közé állította
édesanyját. Kezét összekötteti, előhivat két embert, kezükben az ostor, ütésre
emelteti kezüket. De abban a pillanatban, amikor az ütések lesújtanak,
elragadja előlük anyját és odatartja meghajtott hátát az ötven korbácsütésnek.
Az ötvenedik után az uralkodó felállt, s így szólt: „Távozzatok, a törvény
elnyerte az elégtételt, uralkodótok vére maga mosta le a bűnt!” E naptól kezdve
megszűnt a megvesztegetés. A nép sohasem felejtette el ennek a rettenetes
órának emlékét.
Vannak megrendítő helyzetek mindnyájunk életében, amikor
betekintést engedünk barátainknak vagy szívünket kitárjuk Isten előtt. E panaszok
a hivatás felvállalásáról és a környezet megnemértése miatt törnek fel
lelkünkből. Jeremiás az önálló Júdea utolsó prófétája, nehéz időben kapta
prófétai meghívását, amikor Asszíria hanyatlik, Babilon pedig emelkedik. Szolgálata
közel negyven évig tartott (Kr.e. 627-587). Az ellenség már ostromolta
Jeruzsálemet és neki a vezető emberek és a háborús párt ellen kellett
beszélnie. Hogy mit jelent számára a prófétai küldetés, erről az érzékeny lelkű
próféta drámai hangon tesz vallomást. (Jer 20,7-9) Prófétai sorsa miatt perlekedik
még az Istennel is. Ilyeneket mond: „Rászedtél Uram! S én hagytam, hogy
rászedj!” Bíztam benned, s ahányszor beszélek, kicsúfolnak, szavad gyalázatomra
vált. Már azt is gondoltam, hogy nem beszélek többé a nevedbe. A legmerészebb
szemrehányó szavak, amelyeket Isten emberei valaha is mondtak a Szentírásban,
és mégis a legszebb imádságok egyike lesz belőlük, mert igazak. A próféta
krízise ez, és ekkor szívében megérzi az Úr szeretetét, és sűrgetésének nem tud
ellenállni. Ez mutatja, hogy a világban Isten szolgálata küzdelemmel,
lemondással és önmagunk odaadásával jár.
De milyen más Krisztus, aki elfogadott
minket és önmagát egészen nekünk adta. Irántunk való szeretetből a szenvedést
és a halált az Atyához vezető eszközzé tette, beépítette az üdvrendbe. (Mt 16,21-27) Pál apostol arra kér, hogy Jézus
követő életünk, tükrözze az ő végtelen szeretetét. (Róm 12,1-2) Az Isten logikája szerint élő ember válallja
mindennap a kereszteket is.
„Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye vállára keresztjét...” Mt 16,24b.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése