A győzelem

Jó néhány évvel ezelött a seattle-i paralimpiai játékokon kilenc mentálisan vagy fizikailag sérült atléta felállt a 100 méteres futás startvonalhoz. A pisztolylövés elhangzásakor elkezdődött a verseny, ahol nem mindenki a lábán futva törekedett a beérkezés és a győzelem reményében. A nagy igyekezetben egyszer csak az egyik fiú elesett az aszfalton, és jó néhányat bukfencezett, majd elkezdett sírni. A többi nyolc versenyző hallotta a sírást, lelassított és hátranézett. Majd mindenki megállt és visszafordult....mindegyikük!
Az egyik Down-kóros lány leült az elesett mellé, megpuszilta, és megkérdezte jobban érzi-e magát. Aztán mind a kilencen összekapaszkodtak, és együtt boldogan sétáltak be a célvonalon...
A stadionban pedig a nézők felálltak, és percekig tapsoltak. Azok akik ott voltak, a mai napig emlegetik a történtet. Hogy miért? Mert valahol legbelül tudjuk: a legfontosabb dolog nem az egymás fölött aratott győzelem!
Az életben sokkal fontosabb másokat győzelemhez segíteni, akkor is, ha ez azzal jár, hogy nekünk le kell lassítanunk...