El fog jönni...

Advent van, az Úr jövet ideje. Az általános liturgikus rendelkezés így szól: „Az adventi időnek kettős jellege van. A karácsonyi ünnepekre való előkészület ideje ez, amikor Isten Fiának emberekhez való első eljövetelére emlékezünk. Egyúttal azonban olyan időszak is, amelyikben ez a visszaemlékezés ráirányítja figyelmünket Krisztus történelemvégi, második eljövetelének várására. E két ok miatt az adventi idő a bensőséges és örvendező várakozás ideje.”

Négy vasárnapon át készülődünk legszebb, legbensőségesebb ünnepünkre, a karácsonyra. Még azok az emberek is, akik nincsenek bensőséges viszonyban az egyházzal, esetleg még egy hajnali misén sem vesznek részt, a karácsonyt ők is az év legszentebb időszakaként élik meg.

Adventben az Egyház visszagondol a Krisztus előtti időre, azokra az évezredekre, amikor az emberiség vágyott a megígért Messiás után. Ez volt az ószövetségi advent, a vágyakozás és a készület ideje.  

De a beteljesedés óta, az Egyházzal évente tudatosan megünnepeljük Megváltónk születését, és ezzel átéljük, hogy Isten szeret minket és a beteljesedés felé viszi sorsunkat: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)

Liturgiánkban kialakult a karácsonyt megelőző négy vasárnaphoz fűződő előkészület és a szent Istennel való találkozás vágya. Ennek mozgatója pedig a jobbá-tevő, a történelmet előre vivő belső indíték, az odaadó szeretet. Szeretet Isten és az emberek iránt. Ennek látható jele az adventi koszorún a négy vasárnapot jelképező négy gyertya. De ez nem négy hét, mert az idén huszonötödike hétfőre esik, épphogy csak három hét. A négy vasárnapot úgy értelmezzük mint a szentmisére hívó háromszori harangszót: készülj, indulj, légy ott és ünnepelj!

Most az advent kezdetén az Úr tanításával induljunk el, hogy „égi fénye útján” egy szent, nagy találkozásban egyesülhessünk. 

Mivel sokszor letértünk Isten útjáról, odalett boldogságunk, békénk és örömünk. A távollét, a tévelygés kibírhatatlan állapotában felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, önmagunkban menthetetlen, reménytelen eset vagyunk. (Iz 63,16-17. 64,1-3-8).   

Viszont él bennünk a vágy, hogy Isten atyánk, aki haza vár. Méltatlanságunk átérzése által válunk alkalmassá Krisztus titkainak megünneplésére. Hűtlenségünk miatti fájdalmunk lassan átalakul a hűséges Atya általi megajándékozottság boldog örömévé, mert Jézus Krisztusban megkaptunk minden kegyelmet. (1Kor 1,3-9)  

Ez állandó lelki ébrenlétre, egymásra figyelésre és készenlétre int. (Mk 13,33-37) Az állandó készenlétet az érkező Úrnak a szentmise készíti elő, aki az átváltoztatás pillanatában eljön és beemel bennünket isteni életének szentháromságos közösségébe. Csak így ismerjük fel, hogy Istennek is, egymásnak is ajándékai vagyunk.

„Virrasszatok tehát, nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura.” Mk 13,35.

D-K. J.