Advent van, az Úr
jövet ideje. Az általános liturgikus rendelkezés így szól: „Az adventi időnek kettős jellege van. A karácsonyi ünnepekre való
előkészület ideje ez, amikor Isten Fiának emberekhez való első eljövetelére
emlékezünk. Egyúttal azonban olyan időszak is, amelyikben ez a visszaemlékezés
ráirányítja figyelmünket Krisztus történelemvégi, második eljövetelének
várására. E két ok miatt az adventi idő a bensőséges és örvendező várakozás
ideje.”
Négy vasárnapon át
készülődünk legszebb, legbensőségesebb ünnepünkre, a karácsonyra. Még azok az
emberek is, akik nincsenek bensőséges viszonyban az egyházzal, esetleg még egy
hajnali misén sem vesznek részt, a karácsonyt ők is az év legszentebb
időszakaként élik meg.
Adventben az Egyház visszagondol a Krisztus előtti időre, azokra az
évezredekre, amikor az emberiség vágyott a megígért Messiás után. Ez volt az
ószövetségi advent, a vágyakozás és a készület ideje.
De a beteljesedés óta, az
Egyházzal évente tudatosan megünnepeljük Megváltónk születését, és ezzel átéljük,
hogy Isten szeret minket és a beteljesedés felé viszi
sorsunkat: „Mert úgy szerette
Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne
vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)
Liturgiánkban kialakult a karácsonyt megelőző négy vasárnaphoz fűződő
előkészület és a szent Istennel való találkozás vágya. Ennek mozgatója pedig a jobbá-tevő, a történelmet előre vivő belső indíték, az odaadó szeretet. Szeretet
Isten és az emberek iránt. Ennek látható jele az adventi koszorún a négy
vasárnapot jelképező négy gyertya. De ez nem négy hét, mert az idén huszonötödike
hétfőre esik, épphogy csak három hét. A négy vasárnapot úgy értelmezzük mint a szentmisére
hívó háromszori harangszót: készülj, indulj, légy ott és ünnepelj!
Most az advent
kezdetén az Úr tanításával induljunk el, hogy „égi fénye útján” egy szent, nagy
találkozásban egyesülhessünk.
Mivel sokszor letértünk Isten útjáról, odalett
boldogságunk, békénk és örömünk. A távollét, a tévelygés kibírhatatlan állapotában
felismerjük, hogy senki és semmi nem segíthet rajtunk, önmagunkban
menthetetlen, reménytelen eset vagyunk. (Iz 63,16-17. 64,1-3-8).
Viszont él bennünk a vágy, hogy Isten atyánk,
aki haza vár. Méltatlanságunk átérzése által válunk alkalmassá Krisztus
titkainak megünneplésére. Hűtlenségünk miatti fájdalmunk lassan átalakul a
hűséges Atya általi megajándékozottság boldog örömévé, mert Jézus Krisztusban megkaptunk
minden kegyelmet. (1Kor 1,3-9)
Ez állandó lelki ébrenlétre, egymásra figyelésre
és készenlétre int. (Mk 13,33-37) Az állandó készenlétet az érkező Úrnak a
szentmise készíti elő, aki az átváltoztatás pillanatában eljön és beemel
bennünket isteni életének szentháromságos közösségébe. Csak így ismerjük fel,
hogy Istennek is, egymásnak is ajándékai vagyunk.
„Virrasszatok
tehát, nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura.” Mk 13,35.
D-K. J.
D-K. J.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése