Minden születésnap
jó alkalom, hogy egymásnak örüljünk, hogy a szeretet a család újra felszítsa. Ilyen
ünnepségbe toppantam be közeli barátaimnál, ahol a három éves kisfiúk
születésnapját tartották. Az ünnepi asztalnál mondták el a szülők gyermeküknek,
hogy életük szép, boldog volt akkor is, mielőtt ő megszületett, de amikor
megszületett, azóta több az örömük. A mosolya, a nézése, kitáruló keze, hozzuk
simuló feje, első szavai és lépései mind-mind új örömet fakasztottak. Ezek után
a kisfiú boldogan fújta el a három égő gyertyát.
Szüleink is örömmel
fogadtak minket. Örültek nekünk, nem válogattak, hanem elfogadtak olyannak, amilyenek
voltunk. Szerettek, mert Istent képviselték, aki a szeretet.
Isten személy, aki
mindenkinek adott életet, képességet és feladatot. Mégis mindenkivel kivételez
(Mik 5,2-5a). Bárkit teremt, öröktől fogva úgy gondol rá, mint egyetlen, a
történelemben egyszeri, soha meg nem ismétlődő valakire, akivel ő személyes közösségben
akar lenni. Olyan dolgokat bíz rá, amit csak ő végezhet el, az ő személyére,
testére és lelkére szabva. Ezért Istenünknek
„egyetlen” gyermeke vagyunk valamennyien, akiket személyesen szeret. A szülők
szeretete nem halványul el és nem lesz gyengébb azzal, ha három vagy több
gyermeket vállalnak és szeretnek, sőt! Isten, akitől minden életgazdagság és
feladat származik, a szülőknél is tökéletesebben szeret, és mi szívünk mélyén erre
vágyunk. Ezt ismerte fel és öntötte szavakba Szent Ágoston: „A te indításod az bennünk, hogy gyönyörűség
dicsérnünk téged, mert magadnak teremtettél minket, s nyugtalan a szívünk, míg
csak el nem pihen benned.” (Vallomások 1,1.)
Életünk Isten nagy
ajándéka. Nem mi választottuk meg, hogy mikor, hol, milyen társadalomban, népben
és családban szülessünk. Életünk ajándék, számos lehetőséggel és kötöttséggel. Ezért
int Szent Ágoston: „Aki megteremtett
megkérdezésed nélkül, nem fog üdvözíteni közreműködésed nélkül.” Ezen
elgondolkozva felismerhetjük, hogy emberi méltóságunkat és hivatásunkat nem a
külső keret vagy kötöttség adja, hanem Isten.
Az üdvtörténetben
Isten terve valósul meg. Az lesz Isten gyermeke, aki Jézushoz és Máriához hasonlóan
fogja fel a maga életét. Megváltónk és édesanyja, nem mások életével, mások
feladatával és mások sorsával voltak elfoglalva, hanem a mennyei Atyától kapott
személyes hivatásukat akarták beteljesíteni. Szűz Mária az üdvtörténetben
különleges előrerendelést kapott, hogy a Megváltó édesanyja legyen, s a
Krisztushoz való hasonlóságot is ő tudta a legjobban megvalósítani.
Kisboldogasszonyt (az újszülött Máriát) Nagyboldogasszonnyá (mennyben megdicsőültté)
hivatásának teljesítése tette. Szűz Mária sem értette mindig a Gondviselés útját,
mégis a rábízott feladatot vállalta, és amire cselekednie kellett, tudta mit
kell tennie. Szüntelenül beállt Isten akaratának sodrásába, s a megtétel után,
olyan boldogság részese lett, amit az ő személyére szabott a mennyei Atya. Máriában
és általa a kegyelem és szabad akarat együttes csodáját szemlélhetjük.
Ha Isten hívását Szűz
Mária lelkületével éljük, akkor „a halál sötét völgyéből” is biztosan haladunk
az égi magasságok felé. Ott, az Atyánál az istengyermekség minden örömét és
gazdagságát kiteljesíti Krisztus a bennünk lakó Szentlélek által.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése