Az úton velünk jár

Rembrandt, Krisztus emmauszban (részlet)

Az úton velünk jár Krisztus - A híres festő, Rembrandt: Krisztus Emmauszban képén a közös vacsorát mutatja be, amelyen a tanítványok mellett láthatjuk a ház lakóit is. Az esti hangulatot, a családias légkört a fények melegével érzékelteti. Jézusra, mint központra, rögzülnek a tekintetek.

II. János Pál pápa 2004 Rózsafüzér Királynője ünnepén meghirdette az Eucharisztia évét a Mane nobiscum Domine apostoli buzdításával. Ezzel indokolta: „Az emmauszi tanítványok képe nagyon alkalmas arra, hogy megadja annak az évnek az alaptónusát, melyet az Egyház arra szentel, hogy különlegesen átélje a Szent Eucharisztia misztériumát. Karanténba zárva, nyugtalanságaink közben, olykor súlyos csalódásaink útján az isteni Zarándok ma is útitársunk, hogy az Írások magyarázatával elvezessen Isten misztériumainak befogadásához. Amikor a találkozás Vele teljessé válik, az Ige világosságát követi az a világosság, amely "az élet kenyeréből" fakad, és Krisztus ezzel teljesíti leginkább ígéretét: Veletek vagyok minden nap a világ végezetéig (vö. Mt 28, 20)”.

A zarándok Egyház életének állandó központja, hogy életünk útján velünk jár Krisztus. Most „derűs hittel” adjuk át magunkat Krisztusnak a kenyértörésben, de előbb bánjuk meg bűneinket.

--

A húsvéti események hitünk lényegéhez tartoznak. Szent Péter, az első pápa levelében rámutat, hogy az Atya örök terve volt az emberek megváltása. Ezért a Fiúisten az idők teljességében megjelent, mint szent és hibátlan áldozati bárány és vérével megtisztított bűneinktől. Műve befejeztével az Atya megdicsőítette, Jézus föltámadt és az Atyánál van, mert élete olyan volt, hogy azt a sír nem nyelhette el. Igazában földi működése közben is az Atyjával volt. A föltámadt Jézustól kapjuk a hit kegyelmét meg a reményt, hogy isteni életében részesíthessen minket. (1Pt 1,17-21)

1.    Hogyan alakult ki az élő hit? – kérdezhetjük. A választ megkapjuk az emmauszi tanítványok történetében. (Lk 24,13-35) A két földies gondolkodású, reményvesztett tanítvány a feltámadt Jézus vezetésével hitre jut. 

A föltámadás napja késő délutánján az Emmausz felé tartó két tanítvány csak a tragikus húsvéti eseményről beszélget, tanakodik, mert ez mélyen érintette őket. Az evangélista ezt írja: „Míg beszélgettek, vitatkoztak, egyszer csak maga Jézus közeledett, mintegy zarándok és csatlakozott hozzájuk. A cselekvő Jézus szándékosan látszatot kelt, de szemük képtelen felismerni. Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak – mintha földbe gyökerezett volna a lábuk. Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.” „Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt. Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették. Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.”

Az összezavarodott tanítványok beszédközben mégis eszmélődnek, kezdik összerakosgatni a történtek elemeit, mint egy kirakósjátékot, és valami kezd derengeni fejükben mert így folytatják: „Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál, s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él. Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.”

A nagypénteki esemény hatása alatt a két tanítvány nem is képzelte, hogy ez az ismeretlen zarándok éppen az ő Mesterük, de már föltámadottan.

Jézus erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek. Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”

Jézus nem sajnálja idejét tőlük, tanítja, feltárja előttük az Ószövetség igazi értelmét, hogy a Messiás engesztelő áldozatával bűnbocsánatot és örök életet hoz az emberiségnek.

Mindenesetre a tanítványok szívükben valami „lángolást” éreznek, miközben Ő beszél hozzájuk és „magyarázza” az Írásokat. Az Ige világossága fokozatosan feloldja szívük keménységét. A sötétedő estében és a lelküket betöltő sötétségben ez a Zarándok egy fénysugár, aki megnyitotta a lelküket, fölkeltette a reményüket a teljes világosság felé.

Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni. De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik...” Most ők nem akarják a sötétedő estében elengedni, magára hagyni. Marasztalják, mert a magyarázat által teljesen hozzákötödtek.

Most Ő, a zarándok, aki mintha tovább akarna menni, a „Maradj velünk” – kérésre betért hát, és velük maradt. Az evangélista nagyon jól érzékelteti, hogy a főmondat eddigi cselekvése, körülménye a most következő mellékmondatban föltettnek felel meg.

Az ismeretlen zarándok, Jézus engedett a kérésnek, mert még valami fontosat akar tenni. „Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik. Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől.” 

Jézus a mi világunkból átment a mennybe. Ő az ég és föld ura, úgy van jelen mindkettőben, mint mi a lakásunkban.

Jézus eltűnt előlük, mégis „ott maradt” a kenyér színe alatt, melynek megtörésekor megnyílt a szemük. Annyira egyedülálló a kenyér megtörése, hogy a két tanítványnak azonnal felnyílik a szeme, megnyílik az értelmük, és rögtön átértékelnek mindent, ami velük történt az úton és ugyanígy Jézus halálának eseményét. És visszatérnek Jeruzsálembe. Az útonlevés és kenyértörés őket hívőkké, sőt Krisztus hírnökeivé, apostolaivá tette.

Összegezve: Jézus igehirdetését követte a tanítványok válasza, felajánlása: asztalukhoz hívják. Jézus elfogadja, és a kenyértörésben, amikor önmagát adja, megismerteti magát. A jelek csak akkor „beszélnek”, ha az értelem megvilágosul és a szív lángol. Az emmauszi tanítványok története tulajdonképpen a föltámadt Jézus és a két tanítvány első szentmiséje. Az Egyház hitének szent titka – legerősebb kinyilvánítása húsvéttól a paruziáig –, az Eucharisztia ünneplése által történik: „hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”

2.    Az Egyház életének középpontja az Eucharisztia, a kenyértörés. Az idők folyamán Krisztus, a szentmise általa jeleníti meg halálának és föltámadásának misztériumát. Benne személyesen Őt kapjuk, „az égből alászállott élő kenyeret” (Jn 6,51), és Ővele nekünk adatott az örök élet záloga, melyben megízlelhetjük a mennyei Jeruzsálem örök lakomáját.

Az Eucharisztiáról való elmélkedést hivatott szolgálni a Budapesten tartandó 52. Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszusra való készületünk is, hogy tegyük magunkévá és mélyítsük el, hogy Jézus földi vándorlásunk útitársa az Eucharisztiában. Ahogy az emmauszi tanítványok előtt Krisztus dicsősége el volt fátyolozva, úgy az Eucharisztiában még embersége is el van fátyolozva. Ezért mondja Szent II. János Pál pápa: „Az Oltáriszentség a legkiemelkedőbb módon „a hit misztériuma”.

3.    Minden szentmise az emmauszi út liturgiája. A két „asztal”, tudniillik az Ige és a Kenyér asztala egységet alkot. Krisztusról szól az ige liturgia és felkelti bennük a vágyat, hogy vele élhessünk. Jézus pedig az Eucharisztia szentségével megadja módját, hogy „bennük maradjon”. Ezért az a hívő, aki az Ige asztalánál van, annak el kell jutnia az Eucharisztia asztalához is, mert az Eucharisztia vétele azt jelenti, hogy mélységes közösségre lépünk Jézussal. „Maradjatok bennem, és én tibennetek” (Jn 15,4). E bensőséges és kölcsönös egymásban „maradás” bizonyos módon lehetővé teszi, hogy elővételezzük a mennyországot a földön.

Vajon nem ez-e az ember legnagyobb óhaja? - kérdezi II. János Pál pápa a Mane Nobiscum Domine apostoli buzdításában. Isten oltotta az ember szívébe az Igéje utáni „éhséget” (vö. Ám 8,11), azt az éhséget, amely csak akkor szűnik meg, amikor az ember teljes közösségre lép Ővele. A szentáldozás azért adatott nekünk, hogy „jóllakhassunk” Istennel itt a földön, beteljesedést várva az égben (MND 19). Szent Péter pünkösd napján a tizenegy kíséretében tanúságot tett arról, hogy Jézus él és a halál bilicseit is szétszakítva az élete útját mutatja nekünk. (ApCsel 2,14. 22-28)

Testvéreim! Jézus útján járás táplálója az eucharisztikus kenyér, melyet magunkhoz veszünk, a Fiú szeplőtelen teste, általa nyer az Egyház új erőt küldetéséhez, és egyre inkább felismeri az Eucharisztiában egész életének forrását és csúcsát. Amikor szentáldozáshoz járulunk, átvesszük Jézus küldetését, hogy földi vándorlásunk alatt a Szentlélek segítségével a mennyei Atya szeretetéről tanúskodjunk a világban. Akkor életünk végállomásánál felismerteti magát, de nem tűnik el, hanem magához ölel a mennyben. Ámen.