Hivatás 2.

Isten a belső hangok, szívbeli vonzalmak, nagy horderejű álmok által megragad és módosítja életünket saját transzcendens természetéhez.

Jézus Urunk nem a puszták magányosait hívja, hanem a közösségben tevékenykedőket: halászokat, családosokat, pénzváltót, vagyis a közösségben élőket. Ezekkel célja, hogy akarata szerint Isten újszövetségi népévé, az üdvösség eszközei legyenek. Istenünk „azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és eljusson az igazság ismeretére. (1Tim 2,4).

A gazdag ifjú Jézustól megkérdezte: „Mit kell még tennem?” „Ha tökéletes akarsz lenni - felelte Jézus -, add el, amid van, az árát oszd szét a szegények között, így kincsed lesz a mennyben. Aztán gyere és kövess engem!” (Mt 19,20-21). 

Ez a felszólítás, amely az ifjú egész létét más dimenzióba akarja helyezni, felforgatja nemcsak külsejében, hanem a szíve gyökeréig, és más emberré teszi, az ifjúnak kedvét szegte.

A hivatás személyes oldala a hit és átalakulás, a hitből és engedelmességből fakadó csatlakozás.

Életünk során egyetlen elhatároló erejű hívást bontogatunk. Szent Pál írja: „Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.” (1Kor 9,16). Azt a Krisztust hirdeti, aki a Damaszkuszba vezető úton megszólította és megérintette lelke mélyét. Most ez a Krisztus, Pál apostolon keresztül akarja másokkal is megismertetni magát, és így az élmények sorozatát nyitja meg előtte. 

Ez a „kényszerűség” minden elhivatottat markában tart, mert minden munkájában, emberi kapcsolatában Jézus tűnik fel és tűnik el.

Corona Bamberg, Az emberség ára c. könyvében a vadászkutyákhoz hasonlítja a hivatásos embert. Elég, ha egyikük meglátja, észreveszi a vadat, mert azonnal megiramodik, rohan a vad után. A többi kutya is vele szalad egy darabig, de mivel nem látták, iramuk lankadni kezd, elfáradnak, visszafordulnak. Az élen rohanó ezeket észre sem veszi. Ő látta a nyulat és lohol a nyomába. Semmi sem tudja eltéríteni: sem a kövek, sem a tüskés bozót, amely felhasogatja bőrét, feltöri a talpát. Nem hagy fel az üldözéssel, míg a zsákmányt megszerzi, mert ellenállhatatlanul csábítja a cél. De ellenállhatatlan a vadászszenvedély is. A kutya vadászás közben válik önmagává, a futásban, az erőfeszítésben szabadul fel, még mielőtt elérné a célt. „Így kell, akinek Krisztus Urunkkal van dolga, tántoríthatatlanul Őrá néznie,” míg el nem jut hozzá. Vessünk egy pillantást Saul-Pálra, aki lihegett a dühtől, és halállal fenyegette az Úr tanítványait. (vö. ApCsel 9,1) Amikor megismerte Krisztus túláradó szeretetét, már a Lélektől hajtva szalad Krisztus után: „futok a kitűzött cél felé ... nem mintha már elértem volna vagy már célba értem volna, de futok utána, hogy magamhoz ragadjam.”  (Fil 3,12) A hasonlatnál maradva: a vadászkutya és a nyúl, Krisztus és az apostol összetartoznak.

Az Egyház tagjainak élete mind a hivatásról szól: Bosco Szent János különös álma után, szűnni nem akaró lendülettel követi hivatását, dolgozik az ifjakért. Remete Szent Antal az önmagát kiüresítő Krisztushoz akar hasonulni. A dicsőséget hajszoló Loyolai Szent Ignác pedig Mindent Isten Nagyobb Dicsőségére tesz (M.I.N.D.). A megtört nádszálat is kímélő Krisztust példáját követő, Lisieux-i Szent Teréz, a kis feladatok nagylelkű végzésében találta meg hivatását.

D-K. J.